Kutya csillagkép (The Dog Stars), rendezte: Ridley Scott, szereplők: Jacob Elordi, Josh Brolin, Guy Pearce, Margaret Qualley, Allison Janney, amerikai sci-fi thriller, 118 perc, 2026., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Eb gondolat
Ridley Scott Peter Heller nagysikerű posztapokaliptikus regényét álmodta filmvászonra, ami akkor jelent meg, amikor ez a téma még éppen nem számított lerágott csontnak. A szerelő, a katona és a kutya történte a vírus utáni világban egy nagyon szép, akcióval megspékelt, értékes gondolatokat rejtő film, ami ugyan tempósabban halad előre, mint a könyv, de még így sem fog kasszát robbantani. Ha nagyon meg kéne határozni, azt mondanánk, hogy a Kutya csillagkép egy posztapokaliptikus egzisztenciális művészfilm lett az idős mestertől. 
2035-re az a Föld, amit mi ismerünk teljesen megváltozik. Miután egy vírus végig söpör rajta, az emberiség túlnyomó része kipusztul, aki nem, a túlélésért küzd minden áldott nap. Egyesek összegyűjtik, ami még megmaradt a régi világból (és használható), a friss élelmet pedig megtermelik maguknak egy biztonságosnak vélt helyen, mások inkább gyilkolnak és fosztogatnak. Utóbbi tűnik az egyszerűbb, simább útnak, de azért a békésebb életre vágyókat sem kell félteni, megedződtek az évek alatt és nem szívesen adják oda önként, amijük van. A vírus megjelenése előtt tulajdonképpen ugyanez zajlott a világban, csak konszolidáltabb formában.
Hig (Jacob Elordi) és Bangley (Josh Brolin) kemény fickók. A coloradói Erie városához közeli repülőtéren húzzák meg magukat, ahonnan jól belátni a környéket. Hig, az egykori szerelő repülőgépet is tud vezetni, ezért ő az, aki a levegőben járőrözik és beszerző utakra megy (általában a közeli Denverbe), a folyton zsörtölődő, idősebb Bangley pedig a fegyverekhez, a katonáskodáshoz ért. Velük van Jaspar, a hűséges kutya is, akit Hig kölyökkora óta nevel és aki az egyetlen megmaradt társa (élő emléke) a múltból, miután a családját elvesztette. A repülések alkalmával pilótánk új embereket ismer meg, vannak köztük barátságosak és olyanok is, akik kevésbé azok. A filmet végig kísérő dilemma, a repülés – viszonylagos – szabadsága vajon elegendő ahhoz, hogy Hig elfogadja ezt a világot, ezt az életet?
A film Peter Heller 2012-ben megjelent, azonos című (The Dog Stars) regényén alapul, mely megjelenésekor főként méltató kritikákat kapott. Ridley Scott neve 2024-ben merült fel rendezőként, a forgatás a következő évben kezdődött Olaszországban. Scott, valamint Mark L. Smith (A visszatérő) és Christopher Wilkinson (Nixon, Ali) forgatókönyvírók a történet hangvételén és tempóján változtattak, valamint a hangsúlyokat tolták el, ugyanis amíg a regény egy csendes, lírai karaktertanulmány, a film, egy pörgősebb, akcióorientált sci-fi thriller lett. A regény egy meditatív, belső monológokra épülő, melankolikus mű, amely a gyászra, az elmagányosodásra és az emberi kapcsolatok leépülésére fókuszál. A filmadaptáció ezzel szemben sokkal inkább a külső veszélyekre, a fegyveres összecsapásokra és a túlélésért helyezett fizikai harcra helyezi a hangsúlyt.
Persze nehéz is lett volna a Hig traumatizált lelkiállapotát tükröző töredezett, sajátos ritmusú, gyakran az írásjeleket is nélkülöző gondolat folyamát – élvezhető módon – vászonra vinni, ezért a hagyományosabb, lineáris hollywoodi történetmesélést és a közvetlen párbeszédeket választották helyette az alkotók. A filmben a külső fenyegetések, mint pl, a fosztogatók (csótányok) sokkal aktívabb, fenyegetőbb szerepet játszanak, kiszolgálandó ezzel mozi feszültségteremtő igényét. A könyvben ezek a találkozások leginkább Hig belső világát árnyalják. A könyvben Hig egy középkorú, megtört, lírai alkatú férfi, a fiatal Jacob Elordi – ehhez mérten – alapjaiban változtatja meg a kisugárzását, sokkal inkább egy tettre kész túlélő és akcióhős, ami háttérbe szorítja – ha egészen pontos akarok lenni, majdnem teljesen el is tünteti – a melankolikus, merengő természetét.
A regényben Bangley egy idősödő embergyűlölő túlélő, akinek lételeme az erőszak. A filmben ő formálja meg a klasszikus keménykötésű volt tengerészgyalogos katona karakterét. Bár fegyvermániája és gyanakvása megmarad, Hig és közte egy sokkal dinamikusabb bajtársi szövetség alakul ki. Mentori szerepe és belső feszültségei a látványosabb külső konfliktusokban csúcsosodnak ki. A legnagyobb vitát mégsem az emberek ily módon történő megváltoztatás váltotta ki, hanem a kutyáé.
A regényben ugyanis Jaspes egy ausztrál pásztorkutya, akit (volt több kutyám is, így bátran és teljes meggyőződésből használom az akit szót) Ridley Scott lecserélt egy belgára, ami komoly zúgolódást váltott ki a könyv rajongói között. A könyvben Jasper Hig utolsó érzelmi horgonya a régi világhoz, kapcsolatuk a legtisztább, legmegrázóbb szál. Ez egyébként a filmre is igaz azzal a különbséggel, hogy a fajtacsere következtében Jasper a harcból is kiveszi a részét, ami jobban illik a pörgősebb filmhez. A női főszereplő ugyancsak némi változáson esett át, mely a moziváltozatban jobban érvényesül, de az ő karakterét a spoilermentesség jegyében (eskü, eddig szinte semmit nem árultam el!) nem boncolgatnám.
Ugyan az összehasonlítás során a pörgősebb szót használtam, a film a néhány akciójelenetet leszámítva ettől igen messze van. Amit kapunk, azok leginkább párbeszédek, illetve Hig repülései, melyek egyébként gyönyörűen vannak fényképezve. Az érintetlen természet nem a nyüzsgő városokkal van kontrasztba állítva, hiszen azok mostanra szinte teljesen elnéptelenedtek, de a különbség így is nagyon markáns. A természet az épített környezetben is megjelenik, az utcákat, épületeket ugyanis szép lassan visszafoglalta a növény- és állatvilág, az emberi élet egykori nyomait így – talán – még fájóbb látni. Hig számára hűséges kutyája mellett az egyetlen vigasz a repülés, ami akár szólhatna a korlátlan szabadságról is, de a jelenlegi helyzetben sokkal inkább a felderítésről, megfigyelésről, valamint a távolabbi helyekre történő repülésről szól, ahol még találni üzemanyagot, élelmiszert, gyógyszert és hasonlókat. Ő egy szerelő, aki épít, összerak, létrehoz és megjavít, ez, ami most van pedig egy merő pusztulat.
Ridley Scott nagyon szép és érzelmes filmet csinált a ránk váró (?) posztapokaliptikus jövő kellős közepébe(n), hogy ismét elmondhassa, hogyan rohan a vesztébe a világ és hogyan próbálnak meg egyesek embernek megmaradni az embertelenségben. Emberi kapcsolatok, túlélés, vágyak, félelmek, álmok, frusztrációk, szerelem, barátság, hűség, gyász, veszteség, fájdalom és még hosszasan lehetne sorolni azokat a dolgokat, melyek minket, mint embert, mint értelmes, gondolkodó és érző lényt meghatároznak. Az idősödő rendező újra és újra elénk tárja, mit gondol a világról, hol saját korábbi műveit, hol másokét felhasználva és aktualizálva, újra gondolva. A tempó öreges, a megjelenítés profi (hát na), a gondolatok mélyenszántóak, a moziélmény…nos, valószínűleg a jegyeladások és a közvélemény formálása szempontjából valószínűleg kevésbé fog számítani, hogy én bírtam.
Ahogy öregszem, úgy vagyok egyre inkább képes megérteni és befogadni ezeket a filmeket, ugyanakkor ezzel párhuzamosan úgy vagyok egyre inkább képes előre látni egy film sorsát…bár elismerem, mindkettőben tévedhetek. Előbb-utóbb mindenki eljut oda, hogy az ablakon kibámulva maga elé motyog, mert mondanivalója ugyan van még, csak éppen közönsége nincs. Direkt nem tettem elé, hogy szerencsés esetben, mert ugye kinek mi. A Kutya csillagképet nézve Scottnak láthatóan még bőven van mondanivalója, de ezeket már egy ideje nem a közönségfilmek nyelvén fogalmazza meg. Engem még meg tud szólítani, bár kezdem úgy érezni, mintha visszaélne a bizalmammal. 
