De Gaulle – Az ellenállás hajnala (De Gaulle: L’Âge de fer), rendező: Antonin Baudry, forgatókönyv: Antonin Baudry, Julian T. Jackson, Bérénice Vila, operatőr: Giora Bejach, Pierre Cottereau, vágó: Rehman Nizar Ali, Katie Mcquerrey, producer: Jérôme Seydoux, Laure Sudreau, szereplő: Simon Abkarian, Simon Russell Beale, Florian Lesieur, Benoît Magimel, Loic Corbery, Anamaria Vartolomei, Niels Schneider, Kacey Mottet Klein, Mathieu Kassovitz 16 éven aluliak számára nem ajánlott. francia-belga-amerikai életrajzi film, 160 perc, 2026 (16) Forgalmazó: ADS Service
Másfél fejjel a tömeg fölött
A De Gaulle – Az ellenállás hajnala az a nagyívű, lelkesítő alkotás, ahogyan napjainkban érdemes történelmi tablót vászonra vinni. Az ízig-vérig európai, francia történet hollywoodi módszereket is használ, s mindkét iskola előnyeit ötvözi. 
Aki látta fotón vagy archív filmen, hogyan magasodik ki a tömegből Charles de Gaulle az 1944. augusztus 26-i, Párizs felszabadítását ünneplő diadalmenetben, hogy milyen kifejezés látható az arcán, az emblematikusan előre tudhatja, mire számítson a róla forgatott kétrészes monumentális tabló képein. A film jóval többet tesz annál, mint hogy történelmi keretet ad a franciák II. Világháborújának, s abban lejátssza a Pétain-de Gaulle, Churchill-de Gaulle, Roosevelt-de Gaulle-konfliktusrendszert. Azt mutatja meg, hogyan alakul valaki esendő, korlátokkal bíró emberből államférfivá, s ezzel jelentősége jóval túlmutat a francia „gloire” nemzeti történetén.
A franciáknál a film nézőszáma a júniusi bemutató utáni 3. héten kezdett meredeken emelkedni. Addigra ment híre a suttogópropaganda nevű, megfizethetetlen reklámcsatornán. Nagy visszaigazolás lehetett ez Jérôme Seydoux (Léa Seydoux színésznő nagyapja) számára, aki a 2000-es évek vége óta fektet filmekbe. Az idén 92 éves üzletember-producer a COVID idején jutott arra az elhatározásra, hogy a nézőket úgy lehet visszacsábítani a moziba, hogy újra kell gondolni a francia „nagy történeteket”. Ő volt a producere Antonin Baudry rendező-forgatókönyvíró – és diplomata, képregényszerző – előző, első nagyjátékfilmjének is (Baljós hullámok, 2019).
Az üzemszerűnek tekinthető, hogy még az antimilitánsok is bevallottan úgy jöttek ki a moziból, hogy azonnal beállnának a hadseregbe, Vive la France!, de hogy a kelet-európai néző ugyanazt érezze, az már a mozi csodája. Nekünk, magyaroknak pedig óhatatlanul eszünkbe jut róla, amit Berzsenyi Dániel 1807-ben fogalmazott meg:„Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” (A magyarokhoz 2.)
A film történelmi tablója pontos egyensúlyt talál a történelmi tények felelevenítése és azok személyes történetbe ágyazása között. Dramaturgiája egyszerre hollywoodi mintára és a francia képregény-irodalom hagyományaival egyezően egyszerűsítő, s ennek keretébe biztos kézzel építi be az európai filmes lélekábrázolás tradícióit. Nincsenek élettelenül sétáló vagy üresen kongó köztéri szobrok, sem emelkedett hangnem és maszatolás, pozitív hőssé maszkírozás vagy visszamenőleges ideologizálás. Van viszont pompás emberábrázolás, kellő időben és alkalmakkor bevetett humor, jó ütemű adat-ismertetés és javarészt jól megoldott, dramaturgiailag szükséges elnagyolás. De Gaulle, ez a realitásoktól elszakadottnak tűnő, magányos ember, aki szinte monomániásan állítja, hogy „Franciaország én vagyok”, a maga esendőségével, időnkénti nevetségességével a szemünk előtt bírálja felül a vesztes-kódot, s ezzel történelmet ír.
A történet spoileres, a tények, a cselekmény és kifutása egyaránt ismertek. Pétain marsall (Alain Libolt) 1940 júniusában, Franciaország katonai összeomlásakor a németekkel való megegyezést támogatta. Kiváló katona volt, megfontoltan, racionálisan mérsékelni kívánta az ország veszteségeit, az emberek szenvedését. Ő volt hatalmi helyzetben, ő döntött a nép sorsáról. Vezérkari beosztottja, „egy ismeretlen kis ezredes”, Charles de Gaulle (Simon Abkarian) a harc folytatása mellett foglalt állást. Kettejük katona-szakmai összekülönbözése nem volt előzmény nélküli. De Gaulle jó ideig fölnézett feljebbvalójára, első fiát is róla nevezte el.
Az I. Világháború után a Pétain támogatta, statikus védelmet biztosító Maginot-vonallal szemben de Gaulle a jóval korszerűbb mobilizálható motorizált páncélos egységek fejlesztését képviselte, ami kapcsolatuk hűvösödését eredményezte. Amikor 1940 májusában elindult a franciaországi hadjárat, hamar kiderült, hogy de Gaulle elképzelése lett volna célravezető. 1940. június 22-én Franciaország fegyverszüneti megállapodást kényszerült aláírni, s július 10-én a francia parlament teljhatalmat adott Pétainnek.
De Gaulle ekkor már Londonban tárgyalt. 17-én, néhány tiszttársával együtt hagyta el az országot, a miniszterelnök és külügyminiszter, Paul Reynaud segítségével, aki100 ezer aranyfrankot juttatott számukra az ellenállás angliai megszervezésére. 18-án a BBC-n gyújtó hangú beszédet mondott, melyben leszögezte: vereséget szenvedtek, de a francia ellenállás lángja nem hunyhat ki. A dátum a francia ellenállási mozgalom kezdete, noha valójában kevesekhez jutott el.
A de Gaulle által Londonban szervezett Szabad Francia Erők (FFL) a megszállás különösen hosszúnak számító szörnyű évei alatt vált mind meghatározóbb tényezővé. Magát de Gaulle-t 1940. júliusában távollétében előbb börtönre, augusztusban pedig a konszolidálódó Vichy-rezsim már árulásért, szökésért, sikkasztásért már halálra ítélte. Ez a tény az amúgy is korlátozott esélyeit mind a világpolitika sakktábláján, mind hazája erőterében gyakorlatilag a nullára csökkentette.
A film leglebilincselőbb kamaradrámája a Churchill (a túlzás nélkül elképesztő Simon Russell Beale, a Sztálin halála árnyaltan aljas Berijája) és de Gaulle-viadal. Az amerikaiak hadba lépése nélkül elképzelhetetlen lett volna a náci Németország legyőzése, amire Franklin D. Roosevelt (Campbell Scott csodás blazírtan önhitt figurát hoz) elnök kevés hajlandóságot mutatott. Ő a menekült francia katonát szánalmasnak ítélte, a brit kormányfő azonban hathatott rá. A közismerten gyilkos humorú, végszükség esetén az árulást is emelt fővel használó Churchill-lel való párharc a fegyelmezett, látszatra faarcú, karót nyelt de Gaulle-ból is kipattintja azokat az elmebeli és katonai-taktikai szikrákat, amelyek tárgyalópartnere meggyőzéséhez szükségesek.
A film másik szála a belföldi térnyerés útja, s talán ez sikerült a legsablonosabbra. A húszéves Fernand Bonnier de La Chapelle (Florian Lesieur) ebben a dramaturgiában nem egyéb hasznos idiótánál, aki eltakarítja az útból Darlant (Mathieu Kassovitz). A színtelenül maradt „futottak még” ellenálló kategórába esik maga Jean Moulin (Félix Kysyl) is, az egyik legtiszteltebb francia nemzeti hős, Nemes Jeles László új filmjének címszereplője.
Egy nemzet önismerete, öntudata a hasonlóan kitűnő filmekben tud megmutatkozni. Antonin Baudry tablója első részének járulékos haszna az is, hogy segít megérteni, miért akkora film a Casablanca (Michael Curtiz, 1942). Nagyon várjuk a 2. részt. 
