Sztálin halála – kritika


Sztálin halála (The Death of Stalin), rendező: Armando Ianucci, szereplők: Steve Buscemi, Michael Palin, Jeffrey Tambor, Jason Isaacs, francia-angol vígjáték, 106 perc, 2017. (16)

Acélos

Francia képregényből készült filmvígjáték nagyszerű színészi alakításokkal egy olyan korról, amin ma már csak nevetni lehet. Az oroszok ezt másként gondolják, náluk a Sztálin halála nem is kerül bemutatásra.

A diktatúrákban a rendszer kegyeltjei semmivel sincsenek nagyobb biztonságban, mint az átlagember. Tudva ezt, próbálnak minél nagyobb befolyásra szert tenni a saját kisebb-nagyobb birodalmukban, minél jobban odadörgölőzni a legfőbb vezetőhöz és minél több terhelő bizonyítékot beszerezni a konkurenciáról. A humor, a magánvélemény, a kritika, az irónia és társai egy idő után teljesen kikopnak, ez persze hatással van a közhangulatra, a gondolkodásra, a felelősségvállalásra és a döntéshozatali mechanizmusra is. A hatalom közelében egyformán megtalálhatóak a ravasz, az éles elméjű és a végtelenül buta emberek. A legfőbb vezető halála felkavarja az állóvizet, újraírja az öröklési sorrendet, a hatalmi harc a katonaság, a rendőrség, a belbiztonsági erők, a titkosszolgálatok feletti uralom megszerzéséért folyik, melynek végső célja a konkurencia teljes megsemmisítése.

A sztálini rendszerben mindenki háromszor meggondolta, hogy mások előtt mit mondjon, az önálló vélemény hamar kiment a divatból. Egyik lista a másik után készült a másként gondolkodókról és ehhez nem feltétlenül kellett a valóságban is másként gondolkodni. Teljes ideológiai kontroll, a külvilágtól való elzárás, a hírek, információk alapos szűrése, megfélemlítés, tisztogatások, besúgórendszer, a vezetéshez végsőkig hű fegyveres erőszakszervezet gondosan megválasztott vezetőkkel, a hatalom képére formált jogrendszer. Korrupció, feketepiac, bűnözés, fejetlenség, torz gazdaság, de erről nem beszélünk. A nyugati ember eszével felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, misztikus valami, aminek megvan a maga diszkrét bája. Európában a változást a keleti blokk összeomlása hozta, ám sokan érzik úgy, hogy nem lett jobb, ők nosztalgiával néznek vissza az előző rendszer ténykedésére.

Az alkotók a sztálini diktatúrában rejlő humor maradéktalan kiaknázására tettek esküt. Filmjük betalált, volt, akit érzékenyen érintett a téma, Oroszországban nem is engedték bemutatni. A Sztálin halála sokkal több annál, mint a „Kelet, ahogyan azt Nyugaton elképzelik”, mert elnyomó rendszerek ma is léteznek, némelyikért nem is kell olyan messzire menni. Van benne egy bizonyos fokú szenvtelenség, hiszen valami olyasmiről szól, melyben soha nem éltek, de a lényeget sikerült megragadni. A zsarnokságnak ugyan ezer arca van, de nagyon sok a közös jellemző, amire már fel lehet húzni egy egész filmet. A Sztálin halála utáni felfordulás persze nem így történt a valóságban, de a résztvevők éltek, legalább ekkora hatalommal bírtak és legalább ennyire ki nem állhatták egymást. Voltak közöttük tökösek és kevésbé tökösek, egyesek többet tudtak a többiekről, mások kevesebbet. A néhány napot felölelő cselekményen az ember sírva röhög, akár részese volt a rendszerváltás előtti történéseknek, akár nem. A film nem űz gúnyt a történelemből, azt a korszak elintézi, elintézte már saját maga.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Tomb Raider - kritika
Következő cikk 4 film az 1848-as forradalomról