Ezúttal hajlít, nem csavar

Ha tanult kollégám nem szól be a sajtóvetítés végén, hogy Az utolsó léghajlító határozottan jobb, mint az Esemény, akkor kezdhettem volna azzal a cikket, hogy M. Night Shyamalan korunk egyik legmegbízhatóbb rendezője, amennyiben a nagy berobbanását jelentő, csavaros és ügyes Hatodik érzék óta folyamatosan, töretlenül, mintegy finom íven haladva lefelé,  egyre rosszabb filmeket készít.

Szóval, jó lett volna azt írni, hogy Shyamalannál úgy nagyjából a Lány a vízben óta – legalábbis az én időszámításom szerint – biztosak lehetünk benne, hogy következő filmjére beülve valami még nagyobb blődséget, még döbbenetesebben közhelyes aforizmákat és még erőltetettebb csavart találunk majd. Az indiai mesterrel főként az a baj, hogy megverte a jóisten azzal, hogy a Hatodik érzék nagy sikere óta kényszert érez rá, hogy a film vége valami iszonyatosan-fergetegesen hatalmas csavarban teljesedjék ki, és ezt egyre izzadtságszagúbb filmeken keresztül képes már csak elérni. Nem tudom, ezt miért mondom el, mert Az utolsó léghajlítóban – egyelőre legalábbis – nincs ilyen csavarról szó, hiszen egy trilógia első részét látjuk, amely dramaturgiailag meg sem próbál külön is értelmezhetővé válni, egyszerűen egy felütése a három részből összeálló történetnek.

Az utolsó léghajlító egy kisfiú – színészileg nagyjából az egyetlen szimpatikus eleme a filmnek -, aki a film közegéül meghatározott, Föld, Víz, Tűz és Levegő királyságából a Levegőbe tartozó, ám mind a négy elem hajlítására, azaz irányítására képes Avatár. Az Avatár 2010-ben olyan eleme a filmművészetnek, mint a 2000-es évek elején a harmincas szingli. Műfajokat határoz meg, nem lehet – legalábbis az alkotók elképzelése szerint – elcsépelni, a néző meg nem unja soha, sőt, elvárja, hogy a fantasy-kaland-sci-fi műfajú filmekben legyen legalább egy avatár. Vagy kettő. Szóval, a kissrác az utolsó ilyen avatár az említett világban, melynek a négy királyságot kellene összefognia és uralnia, ám a Tűz királysága ebből köszöni, nem kér, és míg a kissrác száz évet tölt befagyasztva, elpusztítja a Levegő királyságát, miután megszimatolja, onnan érkezik a következő avatár. Ám a kisfiú kiolvad, és a Víz királyságából származó két segítőjével elindulnak, hogy felvegyék a harcot a gonosz Tűz királyságbeliekkel, illetve befejezzék a kis avatár félbe maradt kiképzését, hogy végül mind a négy elemet uralhassa. Az első film végére az eleve gyakorolt léghajlítás mellett abszolváljuk – haha, sajnos nem mi, nézők! – a vízhajlítást is, így könnyedén kiszámítható, hogy a második részben a földhajlítás plusz korábbi konfliktusok megoldása, illetve újabbak felmerülése, majd a harmadik epizódra a tűzhajlítás, plusz minden konfliktus megoldása, és katartikusnak – vajon az indiai rendezőhöz méltóan csavarosnak?? – szánt vég marad.

Nem gonoszságból ironizálok, de ennél több tényleg nincs a filmben, én (3D szem-)üveges szemekkel meredtem a vászonra, mert minden trükköt és dramaturgiai fordulatot fájdalmasan sokszor láttam már életemben, ennél jobb filmekben is, az meg csak külön idegesítő volt, hogy a 3D-nek gyakorlatilag semmi értelmét nem láttam, szomorúan ábrándoztam arról, milyen szép is volt, amikor a Véres Valentinben a fejembe állt a csákány.  A gyenge színészi játékra – élén azzal a Dev Patellal, akinek tehetségét már a Gettómilliomos főszerepében néhány kritikus – szerintem jogosan – megkérdőjelezte, csak rátesz egy vaskos lapáttal a szinkron, e kettő kombinációja pedig különösen fájdalmas hatásúvá emelkedik, ha a szereplőknek olyan mondatokat kell kimondani, mint hogy: „A víz megtanít az elfogadásra. Az érzések folyjanak, mint a víz.” Félre ne értsetek, nem egy fölháborítóan rossz filmről van szó, csupán mindenki jól ellett volna nélküle is, a műfajában ezeregy sokkal jobb film, sőt, még trilógia is létezik, ráadásul valahogy az avatár-hullámot sem lovagolja meg olyan szinten, hogy bármely korosztály kultuszstátuszba emelhetné majd a trilógiát. Persze, tévedhetek is. Főleg, hogy a moziból kifelé haladva észrevettük, hogy már a mammutbeli Mephisto-szobor is határozottan léghajlító mozdulatokat tett. Lehet, hogy említett karhajlítások egy generáció életérzését határozzák majd meg, mint a miénket áltiban a légdeszka?

Hozzászólások

hozzászólás