Egy 2020-ban megjelenő memoár lapjairól.
A tékások szerdán halnak
Korábban – ahogy az emberek túlnyomó részénél – nálam is a hétfő számított a hét undorral felruházott napjának. Zöldfülű tékába járóként még kevés jelentőséget tulajdonítottam a szerdáknak. Később aztán a pulton túl, mikor az idő vasfoga már javában kóstolgatott, bal és jobb kamrával együttesen sikerült meggyűlölnöm.
A Corvin mozinál ez számított a kasszafeltöltőnek, ilyenkor akciósan lehetett virtuális ölelésben részesíteni az animált pandát, rádöbbeni arra, hogy végül az okos gengsztert is lelövik. A suliból elvágyódók tömegesen érkeztek „Mozgóképtudomány”fakultációra. Én persze sosem lógtam, egyszerűen csak elfogott a serdülőkori migrén, minek köszönhetően matinékon fogyasztottam el a Steven Seagal életmű oroszlánrészét és jó néhány Disney produkciót.
A kölcsönzőbe ezen a kedd és csütörtök közé beékelt ítéletnapon érkezett a friss áru. A központi idegrendszer az átlagosnál tízszer kíméletlenebb támadásnak volt kitéve. Az ezt kiváltó nyálcsorgató hiénákat két csoportra osztottuk: a türelmetlen filmfaló és a megélhetési másolókra. Meteorit száguldhatna a bolygónk felé, pusztító járvány tizedelhetné a lakosságot, őket az sem tántorítaná el, a zsákmány mielőbbi megkaparintása az elsődleges.
És az, hogy a sötét oldal végleg magához ragadt egy ördögi számhoz köthető: 7272. A kiszolgáló egységek verbális láncfűrészes gyilkosa, az egyiptomi tarisznyában felejtett 11.csapás. Egy nílusi krokodil átható tekintetével, viharedzett logopédusokat is kiborító hebegésével, lelkiismeretlenül rabolt el esztendőket hallgatósága életéből.
Minden Istentől hátrahagyott szerdán, nyitás után, de inkább pár perccel előtte, telefonált, hogy egy évtizede változatlan szókészlettel zajló diskurzusunkat lefolytassuk.
– Hello…szia! 7272 vagyok, tudod az István – hangzik el a James Bondot elhalványító belépő.
– Igen.
– Félre tudnál tenni nekem pár filmet? – kérdezte kétkedve hétről hétre, mintha azokat strandpapucsban, egy összetekert törülközővel kéne egy német páncélos hadosztálytól megszereznem.
– Persze.
– Naaa ezeket hallottam, és hát nem tudom…ha véletlenül jönne…bár karácsonyra van kiírva…de azt is tedd el!
– Rendben.
– Ez a Gyilkosság árnyékban – milyen? Szerinted jó?
– Nem.
– Mert hát benne van a vezlisznájpsz, de neki mostanában nincsenek jó filmjei…na de mindegy. Azért tedd el azt is!
– Oké.
– Akkor négykor jövök!
– Inkább fél öt az a tuti. – próbáltam késleltetni az armageddont.
Fél kettő tájban persze újra telefonált, ugyanazt a lemezt tette fel, némi aggodalommal megspékelve.
Fekete gödreiben nyugvó szemgolyóimat egy tüsi hajú ötvenes ürgére keztem élesíteni. Megérkezett. A 80-asokban „sportfrizurának csúfolt” hajviselet alatt, egy intelligenciát sugalló szemüvegben, 16:15-kor teljes életnagyságban elém somfordált, közli éppen erre járt. Széttárt karral jeleztem, sajnos még üres a háló. A várakozás mindkettőnk számára súlyos perceit, páratlan humor betéteivel igyekezett kitölteni. A műanyag vámpírfogsor nála gyakori kellék volt, és többször fizetett Szaddám Husszein arcképes pénzzel, és a felvonultatott show elemeket követően mindig kedvesen megnyugtatott, akad még trükk a tarsolyában.
Egy levegővel fecsegett órákat a legértelmetlenebb dolgokról, professzori szinten tartott előadást a lépcsőn való lejövetelről: „a bal lábam elé teszem a jobbot”. Népdalénekeseket idéző kézmozdulatokkal fokozta előadásmódját, aztán váratlanul szerepet osztott a társalgásban, de mire résnyire nyitottam volna a számat, azonnal válaszolt önmagának.
A közelgő agyvérzésemet beelőzvén végül elbillegett a konccal, Sziluettje már-már homályba veszett, egy kezdő tékás amatőr módon fellélegezne, ám a rutinos tudta, a vihar még nem ült el, Columbo hozzá képest sebtében távozó. Bár az erőszak távoli rokonom, ám ha egy emberrel kéne indokolnom a lőfegyver feltalálását, akkor 7272 lenne az érvem.
Ha Seress Rezső tékásként tengette volna a napjait, akkor a világsláger címe ma a Szomorú szerda lenne.
No Comment