Adj egy ötöst, ufókám!

Paul

Alighanem felesleges lenne felsorolnom, hogy az emberiség mozinak nevezett találmánya hányféleképpen közelített már a földönkívüli civilizációkhoz: volt itt a fejvesztve meneküléstől a Kodály-módszer alapjaira helyezett haverkodáson át az ismétlőfegyveres védekezésig minden. A viccek is megvoltak mind, tudjuk, tudjuk, igazából mindannyian élienek vagyunk és voltunk, nem csak Michael Jackson. Éppen ezért első blikkre nem is feltétlenül kéne jó filmnek lennie a haláli hullás és vaskabátos Simon Pegg-Nick Frost páros újabb stílusgyakorlatának – elvégre mi lehet a szellemes abban, ha két sci-fi fan barátilag frontálisan ütközik egy évtizedek óta nálunk raboskodó, félmeztelen ufóval?

Röviden: majdnem minden. A többi meg szerethető. De nem a vicceken, illetve nem csak a vicceken van a hangsúly, elvégre azt gondolnánk, két kockafejen – meg egy speciális effektusokkal életre keltett, helyes kis figurán – röhögni nem nagy vasziszdasz (pedig dehogynem), a Paul rendezője, Greg Mottola meg bizonyította párszor, hogy van érzéke a lúzerek szeretetteljes és gondoskodó átléptetéséhez az akadálymentesnek éppen nem nevezhető felnőttkor küszöbén. Ugyan mostani hősei már kinőttek a tinikorból, ám elég a film elején megpillantanunk őket, ahogy kinyúlt pólóikban örömködnek hasonszőrű óriáscsecsemők társaságában a Comic-Con nevezetű, egyre híresebb képregény dzsemborin – és rögtön sejtjük is, hova érkeztünk. De mivel Peggről és Frostról azt is tudjuk, hogy bravúrosan képesek stílusok és műfajok előtt úgy fejet hajtani, hogy közben elemeikre is szedik a választott játszóteret, abban is biztosak lehetünk, hogy a számtalan utalás, zenei és képi geg mellett a szív és az agy is képviselteti magát.

És így is van, e csodásan tét nélküli vígjáték titka ugyanis koránt sem az, hogy Spielbergtől indul, s végül néhány beszívott plusz kör után hozzá is érkezik. Sőt nem is csak az, hogy most akkor hány buddie, road vagy ufós movie-t ismerhetünk fel ilyen-olyan erősséggel és hangsúllyal. Persze a tárgyi tudás és annak poén-érzékeny újrahasznosítása jelentősen hozzájárul az élvezeti értékhez (elvégre mekkora már, amikor a country kocsmában mulatós funkcióval szólal meg a sci-fi történet legismertebb bárzenéje!), ám a Paul igazi szerethetőségi faktora abban áll, ahogy lézerrel színezett, csészealjdíszes keretbe foglalja a rajongást, mint olyat. Nem többet állít, csak annyit, hogy minden szent elmebetegségnek megvan a maga haszna és bája. Kétségtelenül apró és még csak nem is túlzottan eredeti tanulság ez – viszont aki azt gondolja, hogy nem lehet belőle űrhajót építeni vagy egy remek filmet készíteni, nyilvánvalóan nem ugrott még fel az ágyából holdfénynél ufóra várva, amikor a huzat miatt becsapódott az ablak, táncolni kezdett az éjjeliszekrény, majd halk kozmikus sóhajjal kísérve leesett a világítós E. T.-díszdoboz a nappali legfelső polcáról.

Hozzászólások

hozzászólás