Frank, színes, magyarul beszélő, angol-ír zenés vígjáték, 95 perc, 2014 (16) rendező: Lenny Abrahamson szereplők: Michael Fassbender, Domhnall Gleeson, Maggie Gyllenhaal, Scoot McNairy
A Frank a felszínen egy ügyes korrajz és napjaink hipsztereinek vicces szatírája, a felszín alatt viszont egy ennél egy fokkal érzékenyebb coming-of-age film. Amúgy benne van Michael Fassbender, egy maszkkal a fején majdnem végig.
Napjainkban még ha nem is feltétlenül jelenthető ki, hogy a one-hit-wonderek kora lejárt, létező jelenség már a no-hit-wonder. Erre egy jó példa Bauer esete, akinek középszerű traphimnuszát, ami pont ugyanolyan, mint minden második traphimnusz, érthető módon nem kapták fel. Aztán eltelt nagyjából két év, felkerült a YouTube-ra egy vicces videó, ami alatt az a szám szólt, a videóból valóságos őrület lett, Bauer pedig rögtön a legnagyobb fesztiválokon találta magát headlinerként. Ez volt a Harlem Shake. Ugyanilyen no-hit-wonder Frank filmbeli bandája, a Soronprfbs, ami épkézláb dalok nélkül lesz viszonylag sikeres, pusztán fura viselkedésük és a címszereplő szokatlan kinézete miatt az internetnek hála, míg el nem jutnak végül a viszonylag ismert South By Southwest fesztiválra. De a történet nem a Michael Fassbender és egy, majdnem végig a fején levő maszk által játszott Frankről szól.
A film az esetlen, szerethető lúzerről, Jonról szól, akinek minden álma, hogy zenész legyen. Az utcán fejben dalszövegeket ír, otthon folyamatosan zenét szerez, mániákusan küzd az önmegvalósításáért. Aztán szerencsés véletlenek következtében bekerül a Soronprfbs-ba, aminek az elején örül, de a banda olyannyira alá van rendelve Frank személyiségének, hogy hiába próbálkozik, a banda gátolja a kiteljesedésben. A film fő témája a mítoszokkal való leszámolás, főhősünk pedig ezt egy olyan szituáción keresztül éli meg, amihez hasonlót a legtöbben már átéltünk mondjuk az általános iskolánan, amikor a menő srácokhoz akartunk tartozni minden áron, és ezért elkezdtünk úgy viselkedni, ahogy ők, a valahova tartozás vágyától hajtva. Aztán persze (szerencsés esetben) rájöttünk, hogy ők nem is annyira menők, és elkezdtük végre nem mások által meghatározni magunkat, kialakítva saját személyiségünket.
Hasonló helyzetben találja magát Jon is, aki először különleges embereknek hiszi a banda tagjait, különösen Franket, akit valamiféle látnoknak tart, aztán ahogy szép lassan kezd belátni a maszk mögé, kénytelen rájönni, hogy ezek az emberek nem okosak, mélyek, vagy mondjuk különlegesek, csak egyszerű, hétköznapi futóbolondok. Persze amíg erre rájön, addig kiválóan lehet szórakozni ezen őrült figurák marhaságain, de úgy összességében a film humora bár nem mindig egyszerű és teljesen direkt, többször kaptam azon magam, hogy hangos röhögéssel kísérem a történéseket. A film legviccesebb részei pedig maguk a dalok, amik közben meg tök jól is szólnak, és a hangzásuk sem tipikusan olyan, mint amiket direkt filmekhez szoktak írni, ha azokban zenekar van, annál sokkal nagyobb gond volt rájuk fordítva, hogy az is eseményszámba menjen majd, ha végre kiadják.
Összességében a Frank egy nagyon abszurd, kivételesen vicces, de végtelenül kegyetlen szatíra, ami az idei év egyik legüdébb színfoltja volt eddig, ami kifejezetten ajánlott azoknak, akik vevők a humorára.
