Whiplash, rendező: Damien Chazelle, szereplők: Miles Teller, J.K. Simmons, Melissa Benoist, Austin Stowell, amerikai dráma, 107 perc, 2014. (16)
Véresen komoly zene
A Whiplash megmutatja, hogy a hangjegyeket gyakran vérrel írják és a jazzt teljesen más hallgatni, mint játszani.
Damien Chazelle a középiskolában egy jazz zenekarban játszott, állítólag nem is rosszul. A zenekarvezetőnek köszönhetően erre az időszakra mégis úgy emlékszik vissza, mint aki állandóan retteget. Írt is erről egy 85 oldalas forgatókönyvet, amiben sokan láttak fantáziát, csak éppen pénzt nem adtak rá. Az író/rendező a forgatókönyvet átírta 15 oldalasra és egy 18 perces rövidfilmben mesélte el a tehetséges dobos (Johnny Simmons) és kegyetlen tanára (J.K. Simmons) történetét, amivel 2013-ben megnyerte a Sundance Filmfesztivált. A zsűri díjával a zsebében már könnyebb volt megszerezni a 3.3 millió dollárt.
J.K. Simmons kezdetben nehezen állt kötélnek, nem akart egy kezdő rendező alacsony költségvetésű filmjében szerepelni. Mostanra már tudjuk, hogy megérte, Terence Fletcher megformálásáért megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Golden Globe-díjat (később aztán az arany szobrocskát is). Rengeteg kisebb-nagyobb szerep nagy rendezők nagy filmjeiben és semmi. A Whiplasht 5 kategóriában jelölték Oscarra (legjobb film, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb vágás, legjobb hangkeverés – végül ebben a 3-ban nyert is). Ja, és 2014-ben ez is a Sundance megnyerésével kezdte a diadalútját (összesen 98 különböző díjjal ismerték el). Ennek tükrében a 19 napos forgatás nem is rossz teljesítmény. Johnny Simmons (ő és J.K. nem rokonok) helyére Miles Teller érkezett, aki bár nem ma kezdte a dobolást, heti 3 nap, napi 4 órát gyakorolt. Felkészülését Nate Lang segítette, akit a filmben Carl szerepében láthatunk.
A történet szerint Andrew Neymann (Miles Teller) a legjobb dobos akar lenni, ezért jelentkezik az ország legjobb iskolájába, a Shaffer Konzervatóriumba, hogy ott a legjobbtól, Terence Fletchertől tanuljon. Aki ért a zenéhez, különösen a jazzhez, az azért fogja értékelni, amit lát és hall, aki nem, az meg azért. A filmben felcsendülő dallamok a műfaj nehezebbjei közé tartoznak. Minden amit látunk és hallunk, Miles Teller műve (kivéve, amikor Fletcher, azaz J.K, Simmons zongorázik). Az ujjakból kiserkenő vér az ő vére. Emberfeletti teljesítményt nyújt, a felvétel csak akkor állt le, amikor már nem bírta tovább. J.K. Simmons már a rövidfilmben is zseniális, egy kopasz, szikár, ordibáló, székdobáló, mindig feketében járó Jazz Vader. A legkegyetlenebb módszerekkel hozza ki mindenkiből a legjobbat, elég egy apró tévedés és az illető máris repül a zenekarból.
Azt szoktam mondani, hogy a nyertes meccset nem kell megmagyarázni, a vesztest pedig nem érdemes. Hányszor hallottam már, hogy én mindent megtettem a győzelemért, mindent megtettem azért, hogy én legyek a legjobb. A film arról szól, mi az a minden. Mi az, amit az ember még hajlandó megtenni, mi az, amiről még hajlandó lemondani, mi az, amit még hajlandó feladni a sikerért. És arról, hogy erre egyáltalán szükség van-e. Meg kell mondjam, sok-sok év távlatából a szigorú tanáraimra emlékszem és úgy érzem – akár igaz, akár nem -, tőlük tanultam a legtöbbet. A szigorúságnak azonban vannak fokozatai, vannak határai és általában akkor is működik, ha nem megy át kegyetlenkedésbe.
A Whiplash-ben az egyik a legjobb akar lenni, a másik a legjobbat keresi. Mindketten a másikban látják meg a lehetőséget, csak együtt működnek, külön-külön nem. Úgy feszegetik a határokat, hogy közben egymásra vannak utalva. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, azt mondanám, a tanár-diák, vagy ha úgy jobban tetszik, mester-tanítvány filmek akkor működnek igazán, ha úgy vannak megcsinálva, ahogy ez. És hogy magamat idézzem, a nyertes meccset nem kell megmagyarázni.
