Party Girl, rendező: Samuel Theis, Claire Burger, Marie Amachoukeli-Barsacq, szereplők: Angelique Litzenburger, Joseph Bour, Mario Theis, Samuel Theis, francia filmdráma, 107perc, 2014. (16)
Tánci, tánci
A hatvanéves Angelique fiatalokat megszégyenítő vehemenciával veti bele magát az éjszakába, meg is lepődik rendesen, amikor egy régi vendége megkéri a kezét. Cannes-ból két díj került a polcra, de máshol is szépen muzsikált a kiöregedett revütáncosról szóló film, melynek főszereplője saját magát alakítja.
Angelique a német-francia határ mentén hosszú évtizedekig szórakoztatta a nagyérdeműt, ma már az is nagy szó, ha valaki meghívja egy italra. Ő ebből vajmi keveset érzékel, az egykori revütáncosnő az idő múlásáról tudomást sem véve tündököl megkopott fényében. Éjszakánként fiatal kolléganőivel mulat, hogy aztán az emeleti szobájában, a régi emlékek között hajtsa álomra a fejét. Mikor egykori vendége megkéri a kezét, igent mond. Angelique a férfihez költözik, talán életében először hagyja el az emeleti szobát. Kérőjét bemutatja gyermekeinek – egyiküket úgy kell kikérni a nevelőszüleitől -, akik finoman szólva kispolgári éltetet élnek. Ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz Angelique egyre bizonytalanabb az esküvőt illetően, mert rá kell jönnie, hogy anyának, háziasszonynak és leendő feleségnek, társnak is csapnivaló.
A történet bonyolultsága nem indokolna három rendezőt, ráadásul a főszereplő az egyikük édesanyja, aki tulajdonképpen saját magát alakítja (akárcsak filmbeli családja). Talán ez az egyik oka annak, hogy a film nagyon megbocsátó. Mély lélektani drámát tényleg ne várjunk, Angelique-ből nem lesz sem bűnös, sem áldozat, egyszerűen csak elfogadják és elfogadtatják velünk is, hogy vannak olyanok, akik bizony soha nem nőnek fel. A gyerekei szeretik, kollégái szeretik, a vendégek – hellyel-közzel – szeretik, a vőlegénye szereti, ami se nem áldás, se nem átok, hanem leginkább csak egy állapot. Nem igazolja ezen életforma létjogosultságát, de nem is ítéli el. A nő nem tud mit kezdeni azzal, hogy valaki feltétel – minden hátsó szándék – nélkül szereti és ez megrémíti. Az úttestre kiszaladó állat is akármennyire közel van a céljához, ha baj van, a biztos felé menekül vissza, oda, ahonnan jött, vállalva (helyesebben szólva fel nem fogva) azt a kockázatot, hogy akár el is üthetik. Elsőre talán jelentéktelennek tűnő, de számomra mégis fontos momentum, ahogyan Angelique ragaszkodik a bevetett ágyhoz. Akármi is történt az éjszaka, annak reggelre úgy kell kinéznie, mintha senki nem feküdt volna benne. Ez akár a múlt egyfajta tudat alatti tagadása is lehet, én legalább is ezt látom bele.
A film legfőbb tanulsága, hogy nem a kurvából lesz a legjobb feleség. A végében benne van minden, az odavezető út Angelique játéka miatt játéka tud leginkább élvezetes lenni, mert amúgy sokkal jobban a dolgok mélyére lehetett volna nézni. Tessék bátrabban filmezni még akkor is, ha a saját anyánkról van szó.
