Hölgy aranyban (Woman in Gold), rendező: Simon Curtis, szereplők: Helen Mirren, Ryan Reynolds, Katie Holmes, Daniel Brühl, amerikai-angol filmdráma, 109 perc, 2015. (12)
A hét műtárgya
A 2 Oscar-díjra jelölt Egy hét Marilynnel rendezője ismét önéletrajzi ihletésű témához nyúlt, ezúttal az osztrák Mona Lisaként emlegetett Klimt festmény egykori tulajdonosának örököse száll harcba az igazságért. Helen Mirren pereskedik az állammal, az ügyvédjét alakító Ryan Reynolds pedig még nála is többet pityereg, miközben felfedezi gyökereit.
A család régi barátja, Gustav Klimt 1907-ben festette meg Adele Bloch-Bauer (1881-1925) portréját, amit aztán az 1938-as Anschlusst követően a nácik egy hanyag mozdulattal leakasztottak a falról. A festményt a háborút követően a Belvedere Palotában állították ki, ahol – mint az osztrák nemzet egyik büszkesége – az eredeti tulajdonos kilétét elfedve, Hölgy aranyban néven vált ismertté. Maria Altmann (Helen Mirren), Adele unokahúga az utolsó pillanatban jut ki a határait lezáró Ausztriából férjével. Az Egyesült Államokban telepedik le és egy kis ruhaboltot vezet. Bár próbálja temetni a múltat, nagynénje emléke kísérti, és egyébként sem hagyja nyugodni a tudat, hogy családja (vagyis most már ő) a kép jogos tulajdonosa. Megbízza hát barátnője fiát, a szebb napokat látott ügyvédet, Randol Schönberget (Ryan Reynolds), hogy szerezze vissza Adele portréját elrekvirált társaival egyetemben. Bár elsősorban nem a pénzről szól ez az egész (Maria egyáltalán nem gazdag, nem tud nagy összeget fizetni az ügyvédnek), a szóban forgó kép 100 millió dollárra taksált értéke meggyőzi Randyt és főnökét, hogy érdemes foglalkozni az üggyel, a sajtóvisszhangról nem is beszélve. Maria kénytelen visszatérni szülőhazájába, ahova azóta sem tette be a lábát és mondanom sem kell, az osztrákok nem várják tárt karokkal.
Számtalanszor felidézi a múltat, ezen a téren vitathatatlanul sok energiát fektettek a filmbe. A jelmezek és a díszletek lenyűgözőek, legyen szó bármelyik országról és korszakról. Ugyanakkor tévedés lenne azt hinni, hogy legjobb sztorikat az élet írja. A legjobb sztorikat az önéletrajzi ihletésű könyveket átíró hollywoodi forgatókönyvírók írják. Mindezt a politikai korrektség és/vagy a jobb eladhatóság érdekében. Annak ellenére, hogy Ryan Reynolds vészesen lefogyott, klasszisokkal jobb pasi, mint Randol Schönberg (Mirrenre ugyanez vonatkozik). A feleség (Katie Holmes) a sokéves pereskedés után is megértő, hiszen férje nemes ügyért harcol. (Közben megszületett a második gyerek és a küszöböt rágják, de kit érdekel.) Egy kivétellel valamennyi osztrák ellenszenves és/vagy idióta, ráadásul, amikor ez az egy (Daniel Brühl) elmondja, miért segít, elsírjuk magunkat. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság főbírája (Jonathan Pryce) a legjobb fej a világon. Hasonló esetek előfordultak előtte és utána is, mint ahogyan azt is tudjuk, hogy százezer számra vannak olyan eltulajdonított műtárgyak, melyek valószínűleg már soha nem fognak visszakerülni jogos tulajdonosaikhoz, illetve azok örököseihez. Maria Altmann története talán azért keltette fel Hollywood figyelmét, mert jól dokumentált, sikerrel zárult, az Egyesült Államok is szerephez jutott benne és mert a képet 2006-ban 135 millió dollárért vette meg a Neue Galerie New York, megdöntve ezzel minden eddigi rekordot (egy Picassót megelőzve).
Az eltulajdonítás körülményei és a pereskedés sajnos nincsenek pariban egymással, az egész a jó és a rossz harcának, kvázi egy tündérmesének van beállítva, amihez sikerült megfelelő – csak éppen a téma komolyságához nem vágó – zenét találni. Mirren hozza a szokott formáját, csak éppen megszerettetnie nem sikerül magát, Reynoldsnak meg piszok nagy mázlija van, mert az egyetlen komor arca pont illik a filmbe. Ahogy felfedezi osztrák és/vagy zsidó gyökereit (a nagy zeneszerző, a dodekafónia megteremtője, Arnold Schönberg leszármazottja), egyre több papír zsebkendőre lesz szüksége. A jogi csűrés-csavarás miatt, és mert amúgy is szeretjük az ügyvédeket, megér egy misét.
