Kémek hídja (Bridge of Spies), rendező: Steven Spielberg, szereplők: Tom Hanks, Amy Ryan, Billy Magnussen, Alan Alda, amerikai dráma, 142 perc, 2015. (12)
Meleg helyzetek a hidegháborúban
Hanks és Spielberg legújabb közös hazafias kirohanása hozza a kötelezőt, kapunk egy kerek és élvezhető történetet nagyszerű színészi alakításokkal, vágással, fényképezéssel, zenével. Ma Hollywoodban talán ők tudják a legjobban, hogy igazából nem is kell ennél több.
Hanks és Spielberg hol együtt, hol külön-külön rendre kiemelnek valakit, aki tettével az átlagamerikai fölé emelkedik, ha pedig éppen nincs ilyen, akkor kreálnak egyet. Ez a mozijuk valós történéseken alapul. Az amerikaiak valóban elfogtak egy szovjet kémet, a szovjetek valóban lelőttek egy amerikai kémrepülőgépet és a két ország valóban fogolycserét hajtott végre. Hogy az Egyesült Államokban ezek az akták mennyire hozzáférhetőek, arról fogalmam sincs, de ez Hollywoodot soha nem szokta zavarni.
Matt Charman (Suite francaise) és a Coen tesók egy egészen tisztességes sztorit kanyarítottak a fogolycserét lebonyolító ügyvéd, James B. Donovan (Tom Hanks) személye köré. Amerikában kezdünk, a hírszerzés elkapja a békésen festegető szovjet kémet, Rudolf Abelt (Mark Rylance zseniális). Az ügyből egy fordított kirakatpert akarnak kreálni, azaz jelen esetben a színjáték az amerikai törvényhozás fedhetetlenségét hívatott volna bizonyítani. Abel jogi képviseletére Donovant kérik fel, aki jelenleg biztosítási ügyekkel foglalkozik, de korábban, a náci háborús bűnösök nürnbergi perében a vádat képviselte. Donovan nem hülye, jól tudja, hogy beáldozták, de elvállalja Abel védelmét. A történésekkel párhuzamosan szemtanúi lehetünk, ahogy a szovjetek lelövik a Francis Gary Powers (Austin Stowell) által vezetett U-2 kémrepülőgépet. A lelövést túlélő pilóta a parancsot megszegve nem végez magával, így fogságba esik. Egy harmadik szál pedig arról szól, hogy a berlini fal felhúzása során egy ott tanuló amerikai diákot a kelet-németek kémnek kiáltanak ki és letartóztatnak. Donovan levelet kap Abel „feleségétől”, melyből az olvasható ki, hogy a szovjetek hajlandóak lennének a fogolycserére, mielőtt Abel megtörne és kifecsegné titkait, vagy vonzó ígéretekkel maguk mellé állítanák az amerikaiak. A fogolycserét Donovanra bízzák, aki csak akkor hajlandó ebbe belemenni, ha Abelért cserébe nem csak a pilótát, hanem a diákot is kiadják. A cselekmény színhelye áthelyeződik Berlinbe, ahol Donovan csak minimális támogatásban bízhat, de leginkább saját magában. A számára ismeretlen terepen dolgozó ügyvéd előbb-utóbb feltalálja magát és saját szakállára hoz meg bizonyos döntéseket, álmatlan éjszakákat okozva ezzel az amerikai, a szovjet és a kelet-német diplomáciának. 
Míg Clint Eastwood hazafias érzelmű filmjei túldimenzionálják hőseiket, addig Spielberg és Hanks a könnyebb fogyaszthatóság érdekében végtelenül leegyszerűsítik a karaktert. Utóbbiak zsenije abban rejlik, hogy görbe tükröt tartva az átlagamerikai néző elé, mely szerint lám, ennyit tudtok a történelmünkről és lám, ilyen egyszerűen boldoggá lehet tenni titeket, egyúttal maradéktalanul ki is szolgálja az igényeiket. Még ennél is továbbmegyek, jellegzetesen amerikai történeteteket tesznek univerzálissá azzal, hogy a legalapvetőbb emberi érzésekre, értékekre, vágyakra helyezik a hangsúlyt alkotásaikban. Hanks kalapban, kabátban a szomorú szemeivel egyáltalán nem látszik dörzsölt ügyvédnek, olyannak, akit azért utálunk, mert nem engedhetjük meg magunknak, csak az ellenfeleink. Ezzel a szerencsétlen ábrázattal, ezzel a csetlő-botló, majd magára találó figurával sokkal könnyebben azonosulunk, az ő sikere a mienk is. A szovjet kém szabadidejében festeget és Sosztakovicsot hallgat, kimért, intelligens és még humora is van, nehogy már Donovan egy gazembert védjen. A CIA-sok és társaik kifejezetten ellenszenvesek, de azért a mieink. Az ellenség, a szovjetek és a kelet-németek szokás szerint mind idióták, ha valóban így működött volna akkoriban a világ, szüleink és nagyszüleink már régen atommáglyán végezték volna, de ez kit érdekel. És itt van a jellegzetes humor is, ami mindig a legjobbkor érkezik. Az egyik pillanatban Hanks elborzadva nézi, ahogy a berlini fal tövében halomra lövik a szökni próbálókat, de ezt azonnal egy vicces momentum követi, hiszen maga a történet összességében egy vidám valami, aminek örülnünk kell.
Végső soron tehát Hanks és Speilberg zsenije abban rejlik, hogy az általuk teremtett és profin elénk tálalt világnak jobban hiszünk, mint bárki vagy bármi másnak. Csak saját magunkkal tolnánk ki, ha nem szeretnénk őket ezért. Mottó: Bízd egy New-York-i ügyvédre a világbékét és el van intézve!
