Pelé, rendező: Michael Zimbalist, Jeff Zimbalist, szereplők: Kedvin de Paula, Vincent D’Onofrio, Colm Meaney, Diego Boneta, amerikai életrajzi film, 107 perc, 2015. (12)
Szeretem a focit
Michael és Jeff Zimbalist készítettek már dokumentumfilmet Pablo Escobarról a medellini drogkartell fejéről és Andrés Escobarról, a híres kolumbiai focistáról, az afro reggae-ről, az ESPN sportfilmekről, Bollywoodról és most Peléről, rengeteg focival, jó zenével, tehetséges fiatal srácokkal, középpontban az 1958-as foci vébével.
Mikor az aranyért és néhány egészen ritka nemi betegségért cserébe az európai ember szinte teljesen kiirtotta az őslakos indiánokat, a humán erőforrást afrikai bennszülöttekkel pótolták. Készüljön a pamutból akár kevertszálas zokni, akár pizsama, a gyapotföldi munkára általánosan érvényes, hogy unalmas, veszélyes és rosszul fizet, ezért nem meglepő, hogy a rabszolgák rendszeresen elszökdöstek és bevetették magukat a dzsungelbe. Mivel az élet már akkor sem volt könnyű arrafelé, tökélyre fejlesztették harcművészeti táncukat, a capoeirát és itt most ne arra gondoljon a kedves olvasó, amit Dustin Hoffman művelt a Vejedre ütökben. Ennek bőrlabdával játszott változata, a ginga legalább annyira veszélyes az ellenfélre nézve, hiszen gyakorlatilag hülyét csinálnak belőle. Jobban belegondolva az is egyfajta sportdiplomáciai sikerként könyvelhető el, hogy a ma játszott futballmeccsek végén a vesztes csapatot nem áldozzák fel az isteneknek. Függetlenül attól, hogy valaki hol él és hogy egyáltalán szereti-e a focit, a sportoló és sportdiplomata Pelé neve ott van mindenki fejében. Ha élete nem is nyitott könyv, annyit azért tudunk róla, hogy több világbajnoki címet szerzett (az elsőt 17 évesen, ezzel is rekorder a mai napig) és több gólt lőtt ezen a Földön, mint bárki más.
„Pelé: Egy legenda születése” így szól az eredeti cím és ebben a film nem is hazudik, ugyanis Pelé életének 9 és 17 éves kora közötti szakaszával ismertet meg minket részletesebben. Mivel mindenki tudja kiről és miről van szó, az alkotók nem átalkodtak azzal a jelenettel nyitni, amikor a számos sérülés miatt bekerül a kezdőcsapatba az 1958-as világbajnokságon. Ugrás vissza az időben, 1950-et írunk, a brazilok elvesztik a döntőt és mivel a futball náluk – valóban – a nemzeti identitás részét képezi, az ország egy emberként esik mély depresszióba.
A kis Edson „Dico” Arantes do Nascimento ekkor odaáll az apja elé és azt mondja, egyszer még világbajnoki aranyat szerez Brazíliának. A film első fele az ide vezető útról szól. A cselekmény nem nélkülözi a drámai elemeket, de elsősorban a pozitívumokra koncentrál és Pelé valahányszor megakad, mindig a foci felé terelik őt (a végkifejletet ismerve olybá tűnhet, hogy nincs is más alternatíva). Eltelik néhány év, mire a Santos játékosfigyelőjével elhagyja szülővárosát, majd a kezdeti csetlés-botlás után egy szép napon a világbajnokságra készülő nemzeti válogatottban találja magát. A szakemberek, köztük a szövetségi kapitány is úgy látják, hogy Brazília vesztét a ginga okozta, aminek nincs esélye az európai futballal szemben, ezért a stílus nemkívánatos a pályán. Nem elég, hogy Pelé – aki már elfogadta ezt a nevet – a legfiatalabb a csapatban, de ha meg akar felelni az elvárásoknak, akkor saját identitását kell feladnia. Hogy hogyan dönt, az maradjon titok. A film második fele tulajdonképpen nem más, mint az 1958-as világbajnokság történéseinek rekonstruálása. A focijelenetek már a szegénynegyedben is zseniálisak, de a stadionban teljesednek ki igazán.
A sztorival állítólag maga Pelé kereste meg az Oscar-díjas Brian Grazert, a rendezés a többszörösen díjazott, dokumentumfilmes Zimbalist testvérekre várt. A premiert a dél-afrikai focivébére időzítették, azonban ezt az utómunkálatok és az újra felvett jelenetek miatt végül kétéves késéssel sikerült megvalósítani. A Pelét alakító Leonardo Lima Carvalho (ez a harmadik filmje) és Kevin de Paula focistaként és színészként is nagyot alakítanak, teljesítményükről egy rövid cameo erejéig feltűnő Pelé is elismeréssel szólt. A Pelé apját alakító Seu Jorge Rio szegénynegyedében nőtt fel, hogy aztán zenész és színész váljék belőle. A 4 Ocrarra jelölt Isten városában ő alakítja Mané Galinhát, akinek élete kísértetiesen emlékeztet a sajátjára, csak Seu még időben kiszállt. Az indiai A. R. Rahman, aki Gettómilliomos zenéjéért két Oscar-díjat is bezsebelt (megosztva), igazi brazil életérzést komponált a látottak alá. Vincent D’Onofrio ezúttal nem raptorokat, hanem focistákat idomít és ez sokkal jobban megy neki.
Ennél magasztosabb filmet Peléről talán még a brazilok sem tudtak volna készíteni. Külön köszönet a szinkronért, mert amikor először láttam, még eredeti nyelven, akkor rendesen visszavett az élvezeti értékből az angol, így viszont akár el is hihetjük, hogy hőseink portugálját fordították le nekünk.
