Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Miss Peregrine’s Home for Peculiar Children), rendezte: Tim Burton (Ransom Riggs regénye alapján); szereplők: Asa Butterfield, Ella Purnell, Eva Green, Samuel L. Jackson, Terrence Stamp, Finlay MacMillan, Lauren McCrostie, Cameron King, Judi Dench; amerikai ifjúsági fantasy, 126 perc, 2016 (12)
Vándorsólyom Hurok Tehetséges Fiatalok Számára
A
díjszezont megcélzó, erősen megosztó Nagy szemek után Tim Burton az életrajzoktól visszatért klasszikus stílusába, azon belül pedig a főképp gyerekeket (maximum tiniket) központba állító történetekhez. De vajon mit tudnak a Kisasszony különös gyermekei egy Baluval és Elliott-tal idén már igen erőssé vált mezőny tagjaiként?
Nos, Balu medve révén éhezik a mézre, így a méhekkel is meggyűlik alkalomadtán a baja. Ezért aztán messze kerülje el a Hugh nevű kiskrapekot, hiszen ő egy kvázi humanoid méhszálloda, telis-tele lakókkal. Elliott pedig hiába vélné úgy, hogy a láthatatlansága egyedi, Millard bizony megmutatná az ellenkezőjét, még ha elég „átlátszó” módon is. A tűzokádás helyett meg akad egy forrókezű kamaszlány, Olive.
Egyetlen szupercsapatból sem hiányozhat az erőember, bár az szokatlan, ha ezt egy 7-8 éves kislány képében kapjuk meg. Pedig Bronwyn kitesz pár Fekete Lacit. Fionaként pedig itt ne az ogre hercegnőt képzeljük magunk elé, hanem egy csodakertészt, amolyan Méregcsók Jr.-t (ha már a Burton-filmekből is merítő Gotham éppen futó évada most öregített a karakteren). Claire-nek a fogmosás okozhat gondot, legalábbis ha a szájában lévőn túl a tarkójában megbúvó cápafogazatot is alaposan gondozni óhajtja.
Öltözködésére sokat ad Horace, Vándorsólyom jobb keze, kinek álmai mozifilmként vetülnek ki a ház vásznára, hogy aztán némelyik valójában jövőbe mutató jóslatokká váljon. A srác a lottóról nem is álmodik, elvégre 24 órás hurokban ragadva fölösleges is lenne, és a mormota is hónapokig (évekig?) megvolt az árnyékával (vagy annak hiányával). Aztán van még egy rejtélyes maszkos ikerpárunk is a csapatban. Meg persze a young adult filmek kötelező szerelmi háromszögeként szolgáló két legidősebb tag, de róluk később.
Hogy milyen a társaság alapfelállása? Azon túl, hogy az öt éve megjelent regény már erősen a szuperhősmániában született (és véletlenül pont az X-Men – Az elsők havában), amellyel „néhány” ihlet helye egyértelművé válik, a maga módján ez egy tökéletesen Tim Burtonnek való alapanyag volt. Legalábbis a könyv ismerete nélkül, a film után ezt határozottan állíthatom. Még ha nincs is így, biztos, hogy nem kellett megerőltetnie magát a rendezőnek. Már csak a gonoszokként megjelenő „Üresek” miatt se.
Ez egy sarkalatos pont. Hiszen az ő eredetüket rendesen megkapjuk. De a jó oldalon mi az eredetsztori? Radioaktív méhkas+csípés? Vagy így születtek? Annyira nem volt ez hangsúlyos, hogy e sorok írásánál is utólag kellett újragondolnom, hogy mi lehetett pontosan. A főhős esetében ez egy generációt átugró öröklődés, az tiszta. Gyanítom a többieknél meg valamiféle „mutánsgén” okozta az elváltozásokat, a hurok miatt pedig nincsenek utódok és a kör bezárult. De hogy ezt pont egy mesénél kell így (nem) levezetni, hát ejnye-ejnye, Tim…
Jake (az ex-Pókember aspiráns, a Leleményes Hugóból ismerős Asa Butterfield) egy átlagos, kiközösített tini, akinek kiskorában nagypapája (Terrence Stamp nem sokat csinál, de ott tökéletes) sokat mesélt a második világháborús lengyelországi eseményekről. Hogy szörnyek üldözték és ezért kellett elmennie Walesbe, illetve annak egy kis szigetére, hogy találkozzon Vándorsólyom Kisasszonnyal (Eva Green sziporkázik a szerepben). Rém fölösleges és már-már irtó ciki volt a holokauszt áthallás, ugyanakkor jobb, nem emberfeletti, „tudományos fedősztorit” se tudnék mondani most így hirtelen. De simán kihagyható két mondat lett volna.
Szóval Abe-nek képessége az volt, hogy egyedüliként ő látta az Üreseket teljes szörnyvalójukban, így csak ő védhette meg a különös társaságot. S hogy kik azok az Üresek? Hallhatatlanságra vágyó, gazdag előkelők, akik azonban egy sikertelen kísérlet után szörnyekké változtak és csak a Különösök szemgolyóinak elfogyasztása után változhatnak vissza emberekké. Előlük kell tehát bujkálni és újabb és újabb hurkokat keresni menedékként. Jake nagyapja pedig erre áldozta életét, szó szerint, hiszen egy – csak Jake által látott – Üres ölte meg otthonában. Mindenki paranoiásnak tartotta, a sok utazása miatt gyerekeivel se volt túl jó kapcsolatban, Jake történetét pedig szimplán betudták a trauma okozta mellékhatásnak.
Mígnem előkerül egy két évvel korábbi levél Walesből (ez a korokon átívelő levelezés dolog sem volt túlságosan jól elmagyarázva, akár a képességek eredete), amelynek címét egy közös apa-fia vakáció keretein belül akarja felfedezni… blablabla.
Nem tudom, hogy a trailer mondott-e sokat (mondjuk igen) és amúgy a könyv is lassan csordogál, de mire eljutnánk az igazi konfliktusig a történet taglalásában, addigra Burton már túl lesz következő filmjén is. A 126 perces táv bizony egy idő után elkezdi éreztetni kevésbé jótékony hatását a filmre. A felvezetés tök jó, azzal együtt is, hogy a „highlights-ot” már láttuk az előzetesben. (Apropó, sportnyelv: apró, ámde számomra tetszetős kis momentum volt az USA-Wales közti különbség érzékeltetésére, hogy előbbi országban random kapcsolgatás közepette NFL-be, utóbbinál meg dartsba fut bele az átlag tévénéző)
Ám amikor már jól fel lettünk vezetve, még akkor is vezetnek minket fel egészen a felvezetés tényleges lezárásáig. A probléma tényleg az lehet, hogy a trailer felvázolja a konfliktust, mondhatni ez a dolga, csak mire az a filmben bekövetkezik, szinte azt érezzük, hogy a promóció megint ellőtt mindent. Pedig szó sincs ilyesmiről! Sőt, a „töltelék” szakaszban is vannak jó dolgok, csak az ember már tudat alatt is várja, amit ígértek neki. Ha viszont valaki a trailer látása nélkül ül be és egy ’80-as évekbeli, kicsit lassabban felépülő kalandra vágyik, az nem fog csalódni.
A csapat két legidősebb tagja Emma (Ella Purnell és Butterfield kémiája remek!), a pillesúlycsoport jelentésének, levegőnél is könnyebb újradefiniálója (aki mellékesen a levegővel azt tesz, amit akar) és a halottak szerveiből új életformákat kreáló féltékeny Enoch. Tipikusan idegesítő karakter, aki nem veszi észre a fától a másikat és már Jake nagyapjának 1942-es énjébe is féltékeny volt, ám mégis hozzá – vagyis inkább képességéhez – tartozik a film csúcspontjaiból kettő, talán pont a két legjobb.
Az „Ollókezű Bábú”-ját életre keltve jelentkező stop motion jelenet, és a londoni végső nagy vidámparkos badass csata, ahol aztán tényleg elszabadul minden és még Burton is „stanlee-skedik” egyet (olyan Pókember 1-2 félét). Ott aztán kiélhette magát Tim, de tette ezt olyan elánnal, amely egy Polgárháború-féle repteres jelenethez fogható – bár annál jóval rövidebb – akciót eredményezett. Ha másért nem is, csak azért a jelenetért mindenképp érdemes moziba menni! Csak győzzük kivárni…
(Judi Dench-csel foglalkozzunk annyit, mint a film.) Már csak Sam L. Jackson alakváltó főgonosza maradt hátra a nagy nevek közül. Mind ő, mind Vass Gábor hozza a Kingsman–ben látott formát, csupán a pöszeséget ijesztő fehér szempárra, a sidekicket meg homemade T1000-res szerű késsé/bárddá/bármivé formálható kézre váltva. No igen, az alakváltás…
Viszont ő maga nem volt az igazi. Ami a Kingsman–ben, egy eleve magát komolyan nem vevő filmbe jól passzolt, az innen egyszerűen kilógott, pedig ha valaki, akkor Burton igazán ért a groteszk figurákhoz. Hogy itt a rendezés, vagy a szerep ment félre, pont a Vaungh film teszi kérdésessé: elvégre, ha Jacksonnak azt mondták, legyen hasonló, mint ott, ő megtette. Ha viszont ő értelmezte félre (amit kétlek), még akkor sem lehet szimplán azért hibáztatni, mert próbálta a múltkori – sikeres – gonosz szerepét imitálni. Csak ne tévedjen Waltz útjára.
Amilyen jó a londoni csata, annyira mond ellent saját szabályainak. A filmben kimondják, hogy a hurokból kiutazva Jake jelenébe, a többiek együtt öregednek az évekkel, és akár már meg is hallhattak 2016-ra. De akkor mégis mit harcolnak nagyban 2016-ban gyerekként, és tényleg: hogy van a levelezés a jelen és a múlt hurka között? Ezeknél már csak az „nagyobb” kérdés, hogy Olive miért hasonlít annyira Bryce Dallas Howardra és saját szinkronhangjára?
Technikai oldalról a film hozza a kötelezőt, egy helyen még meg is lep (ha figyeltél a sorok között, tudod hol), viszont hiába Matthew Margeson (hova tűnt Elfman) az egyik zeneszerző, aki az Eddie, a sassal idén már húzott egy nagyot, ezúttal túl átlagos lett a muzsika. Na jó, a londoni csata alatt hallható score-vidámparkiszólamok mashupját mindenképpen kiemelem.
Sok tehát a rendezői lyuk, viszonylag sokáig nem jutunk 1-ről a 2-re és hirtelen jön a 3, akad kilógó alakítás is, mégse lehet mondani a filmre, hogy rossz, sőt! Mert aki vevő a témára, az bizonyára nem fog csalódni (akit érdekel, menjen nyugodtan!), lehet is erényeket találni és a trailer keltette patthelyzet nélkül is valószínűleg jobban működik… Csak idén láttunk már egy Dzsungel könyvét meg egy Elliott, a sárkányt.
Aki hezitált, annak nem tudom bátran ajánlani, de le se beszélném: az a harcjelenet!
A Kisasszony meg majd lebunyózza a dobogót az Óriással…
