Rejtélyek városkája (Gravity Falls) készítő: Alex Hirsch, színes amerikai kaland-vígjáték sorozat, 23 perc, 2 évad, 2012-2016
Az animációs Stranger Things
Természetesen kevésbé brutális és sokkal gyermeklelkületűbb karakterekkel van tele, de ha keresel valami egészen kellemes és tökéletesen hasonló kikapcsolódást, amit a Stranger Things második évadáig megnézhetsz, akkor ez a legjobb választás, hiszen zseniális!
Annak ellenére, hogy a Disney XD csatornáján ment, ergo konkrétan gyerekeknek készült sorozatról van szó, messze az egyik legélvezhetőbb alkotás azok közül a kevés rajzfilmek közül, amik felnőtteknek is szólnak. Olyannyira, hogy a nagy kihagyás (a két évad között 4 év telt el) pont emiatt következett be, Hirsch egy tökéletesen lezárt történetet akart tálalni, igényesen kidolgozva, ami sikerült is neki.
A történet egy ikerpár, Mabel és Dipper nyári kalandjáról szól, akik egy erdős, hegyes városkában élő nagybácsikájuknál töltik a nyári szünetet, aki „Rejtélykalyiba” néven egy szemvényvesztő pénznyelő vállalkozást üzemeltet. A kalyiba kiállítási tárgyai mind hamisak, azonban a városban és az erdő mélyén valós spirituális események zajlanak. A kalandok akkor kezdődnek, mikor Dipper talál egy naplót – ami nagyon hasonlít a Gonosz halottban látható könyvre, nem véletlen – és elkezdi felkutatni a naplóban leírt rejtélyeket.
Egy csodás geek utalásokkal teli műfajötvözeti vígjátékról beszélünk, melyből látszik, hogy szívből készült. Hirsch valós gyermekkori emlékei vetülnek ki a személyes rajongása tárgyaira: Twin Peaks, X-akták, tipikus horror filmes szereplők, japán animációs filmek (Chihiro szellemországban, Akira), Mad Max, Jurassic Park, Street Fighter játék…és még sorolhatnám, milyen popkult klasszikusokra történik konkrét vizuális utalás. A gyerekmesékkel ellentétben tökéletesen átgondolt a történetvezetés, hiszen a kezdeti epizodikusság (series) típus átmegy szépen lassan serial, azaz folytatásos darabba – ahogy pár éve a South Park is – és egyre sötétebb és elborultabbá válik az egész.
A történetet nagyon fontos kiemelni, hiszen rengeteg easter egg van benne, azaz utalás, hogy mi is történhet majd a következő részekben, így önmaga propagandája, hiszen már csak emiatt is kötelező az újranézése. A rejtélybe igyekeznek minket is bevonni, ugyanis ha szemfülesek vagyunk, a végén láthatjuk, hogy olykor szimbólumokat és/vagy számkombinációkat írnak ki, ami mindig egy utalás valamelyik naplóban található rejtélyre, megoldásra.
A karakterek nagyon mélyek egy televíziós meséhez képest, sokkal életszerűbbek, mint egy Pixar filmnél az egyszerűbb grafikai technika ellenére is. Az ikrek, Mabel és Dipper őszinte szeretet táplálnak egymás iránt és ezt tettekkel bizonyítják, nem nyálas tanulságokkal. A felszín alatt többet rejt, így értelmezésre, gondolkodásra késztet, nincs minden az orrunk elé tolva. Beszélnek az elmúlásról, a felnövésről, a tinédzserkorról, a különválásról felnőttkorukban, ami valljuk be, nem egy megszokott dolog egy ilyen volumenű alkotásnál…és mégis. Fontos szerepe van az időnek (na meg az időutazásnak). Egészen meghatóak tudnak lenni a filozófiai mélységektől ezek a jelenetek, de nincsenek túlsúlyban, pont kellő mennyiségben vannak jelen.
A mellékkarakterek kiválóak. Stan, a nagybácsi, nagy lókötő, igazi kókler, legbelül mégis egy szerethető figura, hiszen imádja a családját, mindent ő értük tesz. Soos és Wendy a két boltban dolgozó alkalmazott. Soos egy óriás naiv csecsemő, a tinédzser Wendy pedig egy tök jó fej lány, aki vakmerő és jólelkű, emiatt is lehet Dipper plátói szerelme. Minden karakter árnyalva van, így előfordulhat az a nagyszerű dolog is, hogy nincsenek kifejezetten jók és rosszak, hanem a sorozatreneszánsz (2000-res év
ek) hajnalán megszülető „szürke” karakterekkel van tele a rajzfilm. A főgonosznak is teljesen érthető indítékai és motivációja van és nagyon hosszasan meg van alapozva az ő felbukkanása. Mindeközben az összes karakter baromi vicces, tehát itt nem szituációs komédiáról beszélünk (ez is megkülönbözteti a többi rajzfilmtől, mivel a legtöbb helyzetkomikumra, gegekre épül). Személyes kedvencem Stan bácsi, akinek zseniálisan kretén humora van, konkrétan társadalmunk kiégett középkorú agglegényét sztereotipizálja, akinek minden mindegy, mégis neki is vannak rejtélyes dolgai, amik – megint felüdülés a sorozatban – csak lassan derülnek ki.
Ami mégis egy felnőttmesévé teszi az egészet, az a sorozat lezárása. Nagyon sötét és egy több részen átívelő, a korábbi részekből felbukkanó karakterekkel teletűzdelt lelki és testi demenciacunami, persze bőven a 18-as korhatáron belül. Furcsa deformált szörnyek, világuralmi törekvések és konkrét érzelmi zsarolások, melyhez nagyon felnőttes látásmód társul tökéletesen átszőve humorral, ami a komor hangulat enyhítéséül szolgál.
A csodaklassz intró:
Összességében egy tökéletesen kitalált, vizuálisan nagyon sok popkultúrális 80-90-es évekbeli sorozat és film megjelenését elrejtő rajzfilmről van szó, ami abszolút gyerekkel együtt is élvezhető, hiszen neki végig izgalmas, nekünk pedig nagyon nosztalgikus élményt nyújt. Talán az ilyen intelligens mesefilmek adhatnak egy löketet ahhoz, hogy gyermekeink később a szerzői és klasszikus filmekhez is hozzányúljanak a poros DVD-s polcon, ne csak a blockbusterek után és megtanuljanak a dolgok mögé látni.
