Stefan Zweig – Búcsú Európától (Stefan Zweig: Farewell to Europe), rendező: Maria Schrader, szereplők: Josef Hader Barbara Sukowa, Tómas Lemarquis, Lenn Kudrjawiski, osztrák-német-francia filmdráma, 106 perc, 2016. (12)
Hamisan szól a walzer…
Stefan Zweig a nácizmus elöl menekült Amerikába, ahol tárt karokkal várták, ő azonban soha nem lelt igazi otthonra új hazájában. A főként színésznőként ismert Maria Schrader második rendezése az utolsó évek kirakós darabkáit összeillesztve jut el a szomorú végkifejletig. Lassú tempójú film, mely inkább utólag ébreszt gondolatokat a nézőben.
Stefan Zweig a németnyelvű irodalom egyik meghatározó alakja, aki mind életében, mind napjainkban a legolvasottabbak közé tartozik. Az osztrák születésű író zsidó származása miatt menekülni kényszerült a nácizmus rémtettei elől, Brazíliában lelt új otthonra. A kulturális élet ünnepelt figurája lett, úgy tűnt, sikerült beilleszkednie, második feleségével, Charlotte-tal közösen elkövetett öngyilkossága éppen ezért megdöbbentette a közvéleményt, mindenki értetlenül állt a dolog előtt.
Maria Schrader és Jan Schomburg filmje az utolsó évekre koncentrál, ezekből emel ki momentumokat és jut el a haláláig. Ezekből látszólag nem következik az, ami végül megtörtént, de ha jobban odafigyelünk, észrevehetjük, hogy az egész egy koncepciózus elgondolás eredménye, rengeteg a figyelmeztető jel, utalás. Zweig munkásságát csak felszínesen ismerem – A Grand Budapest Hotelt az ő művei inspirálták -, vagyis nem a személye miatt ültem be a filmre. Igazából a film által sem jutunk közelebb a műveihez, sokkal inkább ahhoz az eszméhez, melyet képviselt. A gondolatok lassan értek meg bennem, egyre több kérdés foglalkoztatott, és amikor az alkotópáros itt járt (a Goethe Intézet meghívására), nem tudtam megállni, hogy ne beszélgessek el velük egy kicsit a filmjükről.
Mi tudjuk, hogy mi történt, éppen ezért visszafelé kellett gondolniuk a történetet. Amit a forgatókönyv megírása előtt biztosan tudtak az első felesége, Friderike jegyzeteiből, hogy Zweig már korábban, évtizedekkel előtte is kacérkodott a közös öngyilkosság gondolatával. A napsütötte trópusok – ahol béke van és napsütés, nőnek a virágok és minden gyönyörű – és a háborúba szaladó Európa közti ellentét mögött tehát ott volt az öngyilkosságra való hajlam. Ehhez kezdtek el aztán jeleneteket és embereket keresni. Ezekben a jelenetekben egyfelől ünneplik, megtapsolják őt, másfelől látszik, hogy otthontalan. Zweig sodródik a kétség felé, ami aztán elvezetett az öngyilkossághoz. Ezt pl. úgy sikerült kifejezésre juttatni, hogy valahányszor kinéz egy autó ablakán, akkor nem azt látja, ami kint van, hanem egyfajta tükröződést. Benne van egy életben, de igazából nem vesz részt benne. Valahol máshol van, Európában van, ahol egyébként háború zajlik.
A Josef Hader által kitűnően megformált Zweig egész végig olyannak tűnt nekem, mint akik túlélnek egy katasztrófát. Mint aki már soha többé nem tudja önfeledten élvezni az életet, mert mindig az járt a fejében, hogy miért ő és miért nem mások. Talán úgy érezte, nem érdemli ezt meg, hiszen semmivel sem több vagy jobb azoknál, akik odavesztek. A veszélyt megérezve jó időben távozott, hozott egy döntést, melynek eredményeként életben maradt és új hazára lelt. A dél-amerikai dzsungel azonban sehogyan sem akart az európai erdőkre hasonlítani, mint ahogyan New York sem lesz soha fogható Bécshez vagy Berlinhez, bármennyi időt is töltünk el ott. Az közönsége, a rajongótábora, kortársai pozicionálták őt az átlagember felé, az általa leírt és kimondott gondolatok fontosságát, hasznosságát hangsúlyozva. Csúnya kifejezéssel élve beárazták őt, ahogy a vészterhes időkben az alkotó embert szokás. Amikor valaki intézménnyé válik – ma brandnek hívnánk -, akkor még nagyobb a figyelem és félő, ez az egész túlnő rajta, könnyen összeroppanhat a hatalmas súly alatt. Tudta, hogy már nem térhet vissza, mint ahogyan azt is, hogy a világégést követő feleszmélésnek ő már nem lehet részese. Az újrakezdéshez túlontúl fáradtnak és idősnek érezte magát. A sors iróniája, hogy Zweig azon a nyelven írt, melyen egy tébolyult elme hívott harcba egy egész nemzetet, melyen vezényszavak hangzottal el, az embereket halálba küldő parancsokat osztogattak és törvényeket hoztak. Egy ember felelőssége, egy értelmiségi felelőssége, egy író felelőssége, egy honfitárs felelőssége. Tette nincs megmagyarázva, ez ránk vár (akár utána olvasunk, akár mi magunk próbálkozunk meg vele), de érezzük, hogy jóval többről van itt szó egyszerű megfutamodásnál. A forgatókönyvíró-rendező páros (akik az életben is egy pár) alkotása nem a megszokott életrajzi film, pillanatképek, gondolatfoszlányok, érzések, benyomások, csendes, lassú, méltóságteljes búcsú egy embertől és az ő szeretett Európájától.
