Elválaszthatatlanok (Indivisibili), rendező: Edoardo De Angelis, szereplők: Angela Fontana, Marianna Fontana, olasz dráma, 100 perc, 2016. (16)
Sziámi koncert
A felnőtté válás metaforájára építő olasz mozi a hazájában minden lehetséges díjat besöpört. Egyszerre hordozza magában a nagy elődök stílusjegyeit és a kortárs alkotók újító tehetségét, jó eséllyel a hazai közönség is a kegyeibe fogadja majd.
Daisy (Angela Fontana) és Viola (Marianna Fontana) a csípőjüknél összenőtt sziámi ikrek, akik hangjukkal tartják el az egész családot. A gyönyörű és tehetséges lányok apja (Massimiliano Rossi) azon túl, hogy megszervezi a fellépéseket (esküvők, keresztelők, egyházi és világi ünnepek stb.) és néhány dalt is maga jegyez, a teljes bevételt zsebre vágja. A hallgatóság csodatévő képességet tulajdonít az ikreknek, amiért hajlandó mélyen a pénztárcájába nyúlni. Az egyház is hálás, mert sokan elfordulnak tőlük, így kénytelenek a bevándorlókat bolondítani. Mikor egy arra járó orvos kijelenti, hogy a lányok szétválasztásának semmi akadálya, minden megváltozik. A család hallani sem akar a dologról, az apa még szorosabbra fogja a gyeplőt, a nagykorúvá váló lányok pedig hiába függetlenednének, egy vasuk sincs. Feltűnik a színen egy férfi is, aki azon túl, hogy egyikük számára piszkosul vonzó, több pénzt és szabadságot ígér nekik, de kérdés, mik a valós szándékai. Daisynek és Violának el kell döntenie, merre tovább.
Az ikrek neve a való életből jön, az angliai születésű sziámi ikerpár, Daisy és Violet Hilton a múlt század húszas és harmincas éveiben szórakoztatták a nagyérdeműt színpadi produkcióikkal. A David di Donatello-díjas Jeeg robot vagyok (2015) forgatókönyvírója, Nicola Guaglianone és Edoardi di Angelis – aki egyben a film rendezője is – a Hilton ikrek történet alapul véve a cselekményt áthelyezték a jelenbe, a helyszín pedig Nápoly külvárosa. Az igazi különbséget azonban az jelenti, hogy felmerül a lányok sikeres szétválasztásának lehetősége is, ami egyfajta metaforája lesz a felnőtté válásnak, a szülőktől, testvérektől való elszakadásnak. 
A film ezt boncolgatja, de az alkotók is érezték, hogy ezen igazából nincs mit túlmagyarázni, ezért inkább a részletekre, az elrejtett szimbólumokra helyezték a hangsúlyt. A lányoknak tulajdonképpen nincsen annyira rossz dolguk, van egy rendszer az életükben, eltartják a családjukat, fedél van a fejük felett, van mit enniük, van mit felvenniük és végeredményben mindenért az apjuk viszi el a balhét, aki ha uralkodik is rajtuk, azt nem végletekig zsarnoki módon teszi azt. Ha a szabadságot, a függetlenséget választják, akkor egyszerre intenek búcsút a rabságnak és a biztonságnak, mostantól maguk hozzák meg a döntéseket, maguk felelnek a tetteikért és magukról kell gondoskodniuk. Valahol tehát érthető az apa és a család reakciója is. Az ember több utat is választhat, ezt példázza Daisy és Viola eltérő személyisége, az egyikük bevállalós, a másik sokkal megfontoltabb. Ahogy egyre messzebb merészkednek otthonról, úgy érik őket az újabb és újabb impulzusok a környezetük részéről és nekik ezekre reagálniuk kell. A kettejük életébe belépő férfi személye jelenti a kísértést, a díszletek és a jelmezek egészen ördögiek. A fiatalok könnyen elcsábulnak az olcsó ígéreteket halva.
A kortárs olasz filmesek bár gyakran nyúlnak vissza a régi, megszokott dolgokhoz, megvan bennük az újító szándék és a tehetség. Az Elválaszthatatlanok alapötlete jó, a kivitelezés, még ha nem is tökéletes, egészen ügyes – az eső felében valóban sikerül megidézni a nagy klasszikusokat -, összességében egy elgondolkodtató és szórakoztató alkotásra ül be a néző, amit Enzo Avitabile zenéje, Ferran Paredes fényképezése és a Fontana testvérek (akik a valóságban nem sziámi ikrek) természetessége tesznek teljessé.
