Dunkirk, rendező: Christopher Nolan, szereplők: Fionn Whitehead, Damien Bonnard, Mark Rylance, Tom Glynn-Carney, Tom Hardy, Cillian Murphy, amerikai háborús-dráma, 106 perc, 2017, (16)
1940. május-júniusában a második világháború egyik fontos, ám de talán kevésbé emlegetett eseménye zajlott le a francia Dunkerque-ben. A szövetséges erők körülbelül négyszázezer katonája kétszeres túlerővel találta szemben magát, ami elég is volt arra, hogy a németek egészen a La Manche csatorna partjáig visszaszorítsák a főleg angol és francia csapatokat. Csak idő kérdése volt, hogy a németek mikor mérnek végső csapást a csapdában rekedt egységekre, mindezt úgy, hogy az angol haderők alig 130 kilométerre voltak hazájuk partjaitól.
A második világháború egy olyan szelete ez, amely nem a győzelemről és az elfoglalt területekről szólt, hanem az emberéletek megmentéséről. És akárcsak a Dunkerque-i események, így az ezt feldolgozó film sem szokványos alkotás lett.
Szerencsések mostanában a háborús filmek szerelmesei. Tavaly A fegyvertelen katonával, idén pedig a Dunkirk-kel lepte meg őket az álomgyár, és a két film között nem csak annyi az összefüggés, hogy a háború egy-egy a szokásostól eltérő aspektusát próbálták bemutatni, hanem az is, hogy Mel Gibson rendezése után nem lepne meg, ha a Dunkirkkel is találkoznánk majd az Oscar-gálán. Christopher Nolan olyan mozi élményt rakott össze, amilyet egyre ritkábban kapunk, és nem azért mert egyre kevesebb minőségi filmmel találkozunk. Sőt, összességében filmként közel sem ez a rendező legjobb munkája, filmélményként viszont már teljesen más a helyzet.
Kezdésnek három térben és időben eltérő síkot kapunk, így szó szerint földön, vízen és levegőben is nyomon követhetjük az eseményeket. A szárazföldön a partszakasz mentén rekedt fiatal katonákért, a levegőben az őket fedező vadászpilótákért, a tengeren pedig a katonák megmentésére siető civilekért izgulhatunk, és higgyétek el, fogunk is. A 110 perces játékidő alatt nagyon kevés olyan pillanat akad, amikor van lehetőségünk fellélegezni, ráadásul a film utolsó negyedére ez a feszültség odáig fokozódik, hogy nem lepődnék meg, ha a sziluettem még mindig a mozis szék támlájába lenne préselődve. Nolan mesterien mozgatja az eltérő szálakat, pontosan kimérve, hogy miből mennyi az optimális, bár hozzáteszem, míg a helyszínek arányaiban történő adagolása rendben volt, addig a parton rekedt katonák történetének időkezelése kissé aránytalannak érződött a másik két részhez képest.
A vizuális megjelenítés első osztályú (nem mintha a korábbi Nolan mozikat nem ez jellemezné), Hans Zimmer atmoszférikus zenéje pedig olyannyira csontig hatol, hogy a film után újrahallgatva az aláfestő taktusokat úgy éreztem magam, mint a háborúból megmenekült PTSD-s veterán, akinek még be-bevillannak az ott átéltek, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy az IMAX terem hangrendszerének hála, tényleg olyan, mintha az ember feje fölött soroznák egymást a vadászgépek. Ha csak egyszer egyetlen filmre szánnátok rá azt a plusz pár száz forintot, ami az IMAX-et jelenti, akkor itt az alkalom egy igazi filmélményre. 
És akkor visszakanyarodtunk a már említett film/élmény kérdéshez. Mivel a Dunkirk tényleg minimális szöveggel és úgy általában véve egyszerű forgatókönyvvel rendelkezik, ezért a színészi alakítások terén sem érdemes hatalmas performanszokra számítani. Ez persze nem baj, mert aki ott van, az mind tisztességesen végzi a dolgát, azonban nem ők a film mozgatórugói, sokkal inkább fogaskerekei ennek a nagyon is olajozott gépezetnek, amit a feszes történetvezetés és az erős atmoszféra hajt. Nehéz pontokban kifejezni, vagy rangsorolni a Dunkirk-öt, főleg Nolan korábbi filmjeihez képest. Az ő egyik legnagyobb erénye talán mindig is a kiemelkedő forgatókönyv írás volt, itt viszont teljes mértékben a rendezői oldalát domborítja ki, azt viszont nagyon. Éppen ezért meglehet, hogy azoknak, akik a Nolan-féle csavaros történeteket részesítik előnyben a rendező egyéb erősségeivel szemben, nem fog annyira tetszeni ez a háborús sztori, és kicsit félő az is, hogy otthon megtekintve már nem tud majd akkorát ütni ez a film, mint amekkorát a moziban. Viszont pont ezért kötelező darab, igazi mozis élmény, ami a nyári blockbuster szezon (eddigi) minden filmjét kenterbe veri.
