Amerikai bérgyilkos (American Assasin), rendező: Michael Cuesta, szereplők: Dylan O’Brien, Michael Keaton, Sanaa Lathan, Taylor Kitsch, amerikai akcióthriller, 112 perc, 2017. (18)
A mester és tanítványai
Az Amerikai bérgyilkos nem akarja megváltani a világot, Jason Bourne és James Bond nyomdokaiba lépni, egyszerűen csak kikapcsol és szórakoztat. Hogy bárgyú-e? Naná! De igenis van olyan, hogy nem kell több.
Amikor az ibizai leánykérésnek egy terrortámadás vet véget, a kedvesét elvesztő és maga is számos, de nem halálos lövést elszenvedő Mitch Rapp (Dylan O’Brien) bosszúra esküszik. A lábadozást is beleszámítva röpke 18 hónap alatt profi gyilkossá képzi magát, ő lesz a lőterek és küzdőtermek réme, aki emellett úgy keni-vágja az iszlámot, hogy még Vágó István sem tudná zavarba hozni a 40 milliós kérdésével (aki még ezek után is komolyan veszi a filmet, az magára vessen). Hatalmas szívességet tesz a CIA-nak, amikor sikerül beépülnie egy terrorista sejtbe, de bosszút állni már nem hagyják, legnagyobb bánatára elvégzik helyette a piszkos munkát (a minden szempontból halott terroristát a biztonság kedvéért azért még egyszer megöli). Ezek után a Cég visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki és az egyik legjobb kiképzőjére Stan Hurley-re (Michael Keaton) bízza, hogy nem sokkal később már egy ellopott atombomba nyomába eredjen és felvegye a harcot a titokzatos Szellemmel (Taylor Kitsch), aki minden jel szerint az ő elődje volt. A bevetés legfontosabb szabálya, ami nagyjából ötpercenként el is hangzik, hogy nem szabad személyesre venni a figurát, de ki az, aki bármiféle indíték nélkül úgy dönt, hogy holnaptól terroristákra (vagy éppen CIA-sokra) fog vadászni.
Ezek után ne lepődjünk meg, ha a filmben mindenki valamilyen őt ért veszteség, sérelem miatt indul harcba. Még az is, aki a pénzről beszél, hiszen önmagában a pénz sem elég, különben mindenki egymásnak esne ezen a világon. Útifilmbe illő helyszínek, gonosz irániak (az iráni származású gyönyörű színésznőt, Shiva Negart leszámítva, aki a jófiúkat választja), látványos kivégzések, minden, ami kell. Még a Poirot alakító David Suchet is feltűnik CIA igazgatóként. A mai(?) akciófilmek legtöbbjében arra megy ki a játék, hogy a – korra és nemre tekintett nélkül – felturbózott színészek (küzdősportos múlt általában előnyt jelent) száguldoznak, lövöldöznek, püfölik és üldözik egymást. Aki kevesebbet használ kaszkadőrt, akinek látványosabban kidolgozott a teste és hitelesebben végez a másikkal, az nyer. A tinifilmek és – sorozatok húszas éveikbe lépő sztárjai egy-egy idősebb mentor segítségével sajátítják el a(z akció)szakma fogásait. A különbség talán annyi, hogy az idősebb korosztály ritkábban vetkőzik. Amikor a topnak kikiáltott akciófilmekben is sorra fedezem fel a bakikat, akkor van-e értelme számon kérni ezeket egy olyan filmben, amelyik nem is akar a topba tartozni? Hát bizony nincs.
A látványra kihegyezett filmekben az akciójeleneteket összekötő történések és párbeszédek elemzése a legfeleslegesebb időtöltés a világon, aminél a zabhegyezésnek is több értelme és haszna van. Igen, vannak olyan akciófilmek, melyek – szinte – az első perctől az utolsóig működnek, van mondanivalójuk, a karakterek kidolgozottak, elindulnak valahonnan és eljutnak valahova, de ezekből van a legkevesebb. Amikor az ember kiégett aggyal beesik a székbe, akkor szórakozásra vágyik és a minőség teljesen mást jelent, mint a piacon, vagy egy autószalonban. Vért akar, szexet akar, félni akar, izgulni akar, röhögni akar, nem pedig azon agyalni, hogy egy erődben kiképzett bérgyilkos (aki nem is bérgyilkos, hiszen az tök mást jelent) első bevetésén miért egy nyüzsgő nagyvárosban köt ki, ismerve a követés, a megfigyelés és a nagy tömegben való fegyverhasználat minden csínját-bínját. De most őszintén, kit érdekel?
Az Amerikai bérgyilkos az akcióthrillerek kliséiből építkezik, semmi újat nem hoz az életünkbe, ugyanakkor mindenki teszi a dolgát benne, kikapcsol és szórakoztat, amolyan egynek jó, ha éppen moziba vágyunk, de nincs kedvünk drámázni, vagy romantikázni.
