Hetedhét királyság: Stephen King könyvei és filmjei – II. rész


22091793 10213729481974359 1424003435 nStephen King pár napja töltötte be a hetedik ikszet, és ennek kapcsán kétrészes cikksorozatunk első felében végigvettük a pályafutását 1989-ig. Most onnan folytatjuk, ahol az előző cikk végén abbahagytuk – a bestselleríró megtisztultan vágott bele a kilencvenes évekbe, viszont sokak szerint a józanul írt regényei már nem hozták a korábbi színvonalat…

A 90-es évek

Az új évtizedet King a Végítélet special editionjével indította, majd a Different Seasons mintájára ismét egy 687806 4négykötetes kisregény gyűjteménnyel örvendeztette meg rajongóit. A Four Past Midnight két külön könyvben jelent meg nálunk – az egyik a Titkos ablak, titkos kert, a másik pedig a Napkutya címet kapta. A remény rabjaival ellentétben itt inkább természetfeletti sztorik szerepelnek, és sajnos meglehetősen egyenetlen színvonalon. A négyből három sztori azért nem rossz: a Napkutyában például egy ördögi Polaroid kamera okoz bonyodalmat avagy már megint egy hétköznapi tárgy kel önálló életre, és szintén izgalmas a Langolierek, akik (vagy amik) nem mások, mint az elmúlt idő nyomát felzabáló és nem éppen jókedvű teremtmények. A sztori felütése nagyszerű: egy repülőjáraton azok az utasok, akik elaludtak, arra ébrednek, hogy a többség eltűnt a gépről. A tévéfilm is aránylag tűrhető lett, de azért a végén a langolierek megjelenítésén csak röhögni tudtunk. Valamivel jobban sikerült a Titkos ablak, titkos kert moziváltozata (mely szimplán Titkos ablak címen futott) – ebben az írót alakító Johnny Deppet kezdi terrorizálni John Turturro, egy kicsit a Halálos árnyék mintájára. A történetet az ihlette, hogy egyszer King felesége, Tabitha arra ment haza, hogy egy ismeretlen férfi áll a házuk nappalijában, azt hajtogatva, hogy valójában ő írta a Tortúrát, King pedig ellopta tőle a komplett történetet.

1991-ben King folytatta A setét torony szériát: a harmadik rész, a Puszta földek címmel került a boltok polcaira. Ez volt a sorozat azon darabja, amiben összeállt a végleges felállás, vagyis Roland „ka-tetje”: a Harcos mellett Eddie, Susannah és Jake voltak a tagjai, valamint egy fura, kicsit beszélni is tudó állat-lény, Oy, aki a magyar változatban érthetetlen módon a Csi nevet kapta. A Puszta földek elég nagy csalódás lett az előző részhez képest, hiszen már rögtön azzal nyit, hogy Rolandék egy gigantikus cyborg medvével hadakoznak, és az sem javít a helyzeten, amikor a főszereplők a regény végén felszállnak egy személyiséggel rendelkező, de elmebajban szenvedő vonatra. Szerencsére sokkal jobban sikerült King ez évi másik könyve, a Hasznos holmik. Ebben egy kisvárosba (naná, hogy Castle Rockba) érkezik egy rejtélyes idegen, aki ott boltot nyit, és nála minden fura apróság beszerezhető. A titokzatos öregember nem kér sok pénzt a ritkaságokért, viszont cserébe kisebb-nagyobb csínytevésekre veszi rá a vásárlókat, mígnem a város lángba borul. A filmváltozatban a mindig remek Max von Sydow játszotta a galád boltost, a nemezisét pedig a szintén megbízható Ed Harris alakította.

A következő évi King-regény a Bilincsben címre hallgatott. A történet szinte végig egy szobában játszódik, egy házaspár távoli nyaralójában. A feleség hozzá van bilincselve az ágyhoz, de a szokásos bizarr szexuális aktus ezúttal nem történik meg, ugyanis a hölgy dühében úgy tökön rúgja a férjet, hogy az szívrohamot kap és meghal. Az amúgy izgalmas könyvet sokáig vonakodtak megfilmesíteni a stúdiók, a statikus helyszín miatt, de végül a Netflix bevállalta a kockázatot – a horrorokra szakosodott Mike Flanagan rendezte filmet a napokban mutatják be. Jóval hamarabb lett filmadaptációja viszont a Dolores-nek, amiben Kathy Bates a Tortúra után végre pozitív szerepet alakíthatott. Ez nem horrortörténet, viszont King egyik visszatérő témája dominál benne: a családon belüli erőszak. Sem a könyv, sem a film nem sikerült rosszul, a szintén ebből a regényből készült operáról (!) viszont nem tudunk nyilatkozni.

Talán a drogmegvonás volt az oka, de King ebben az évtizedben már ritkán adott ki évente egynél több könyvet. 1993-ban csak a Rémálmok és lidércek jött ki tőle, ráadásul ez egy novellaválogatás volt. Szerencsére ebben a műfajban a szerző most sem adta alább – személyes kedvenceim az Edgar Allen Poe-tól is merítő nyitódarab, a Dolan covers 50123és a Cadillac, a varangyinváziós Esős évszak, illetve a Haver, baromi jó zenekaruk van. Utóbbiban egy fiatal pár eltéved, a kocsijuk egy egyre jobban szűkülő erdei út végén kiér egy tisztásra, ahol halott rocksztárok koncerteznek (King nagy rocker amúgy, és néha még zenélgetett is az írók alkotta The Rock Bottom Remainders zenekarban – volt annyi önkritikájuk, hogy 2012-ben feloszlottak).

1994-ben érkezett King addigi leggyengébb regénye, a Nem jön szememre álom (sajnos írt ezután még rosszabbat is). Pedig az alaphelyzet ígéretes: egy idős ember fokozatosan napról napra kevesebbet alszik, mígnem szinte már egyáltalán nem tudja lehunyni a szemét. A történet viszont egyrészt szétesik, másrészt unalmas, és hiába van benne utalás A setét toronyra meg a Kedvencek temetőjére, nem csoda, hogy a mai napig szóba sem jött a megfilmesítése. Később maga King is elismerte, hogy a Nem jön szememre álom nem sikerült jól, és ugyanezt mondta 1995-ben publikált regényére, A két Rose-ra. Itt ismét a családon belüli erőszak volt a főtéma, és a történet kísértetiesen emlékeztet az Egy ágyban az ellenséggel című korai Julia Roberts film cselekményére, azzal a különbséggel, hogy egyszer csak fura módon felbukkan egy természetfeletti szál.

Sokan már kezdték leírni Kinget, de ő aztán megrázta magát, és leszállított egy meglehetősen rendhagyó projektet. A Halálsoron hat kis folytatólagos könyv formájában jelent meg 1996 márciusa és augusztusa között – Magyarországon is külön-külön érkeztek a részek. A halálraítéltekről szóló történet a szerző eddigi utolsó igazi remekműve, és nem csoda, hogy viszonylag hamar komoly hollywoodi produkció született belőle. A főszerepet Tom Hanks alakította, a rendezést pedig A remény rabjai után ismét Frank Darabont vállalta magára, csak valamivel giccsesebb lett a végeredmény.

Érdekes módon ’96-ban két további könyvet kaptunk Kingtől, és mivel ezek társregények, ugyanazon a napon jelentek meg. A Rémület a sivatagban csak a címében tűnik ijesztőnek, viszont meglepetésre a Richard Bachman álnéven kiadott Rendcsinálók aránylag tűrhetőre sikeredett. A két könyvben ugyanazok a karakterek szerepelnek, csak teljesen más közegben. A Rendcsinálók bevezetőjében azt olvashatjuk, hogy Bachman már rég meghalt, és hogy ezt a történetet még régen írta. Az 1997-es év A setét torony széria újabb darabját hozta el Varázsló és üveg címmel: a történet itt összeért a Végítélettel, de különböző flashbackeken kívül sok minden nem történik benne, legfeljebb annyi, hogy Rolandék mennek tovább a titokzatos erődítmény felé.

Keresni sem lehetett volna találóbb témát a következő könyvhöz: az 1998-as Tóparti kísértetek főszereplője egy író, aki kreatív válságban szenved, ráadásul még a feleségét is gyászolja. Érdekes módon a könyv nem kapott rossz kritikákat, de ezen sorok írójának valóságos kínszenvedés volt végigolvasni. Akárcsak az egy évvel későbbi Tom Gordon, segíts! című kisregényt, ami arról szól, hogy egy kislány eltéved az erdőben, és azt képzeli, hogy a kedvenc covers 148728baseballjátékosa megelevenedik előtte. Valamivel jobban sikerült a szintén ’99-es Atlantisz gyermekei, ami valójában egy válogatáskötet, benne két kisregénnyel és három novellával. Készült egy hasonló című film is, bár fura módon a forgatókönyv nem az Atlantisz gyermekei című történet, hanem az Alacsony emberek sárga kabátban című sztori alapján íródott. Az alaposan átírt, de még így is egész korrekt kis filmben Anthony Hopkins alakította a főszerepet.

Mire ez a könyv megjelent, történt egy meghatározó esemény King életében. 1999. június 19-én a szokásos napi sétáján vett részt, és hiába mászkált a forgalmi iránnyal szemben az út mellett, elütötte hátulról egy autó, ami érthetetlen módon a másik sávból érkezett. Kingnek beszakadt a tüdeje, többszörös lábtörést szenvedett, ezenkívül a koponyája és a csípője is súlyosan sérült. Öt műtétre volt szükség, és még az is felmerült, hogy amputálni kell az egyik lábát, de végül erre szerencsére nem került sor. Hosszas fizikoterápiát követően az írónak nagy nehezen sikerült felépülnie a balesetből, de ezt követően már egyre fárasztóbbnak találta az írást, és egy időben még azt is fontolgatta, hogy felhagy vele. Ami pedig a kocsival és a sofőrrel történt, az majdnem olyan, mint egy tipikus King sztori. Ugyanis ő maga megvette a járgányt, és saját kezűleg szerette volna szétboncolni, de a furgon végül egy autótemető zúzdájában végezte. Nem kerülte el végzetét a sofőr sem: a 43 éves Edwin Smith egy évvel a balesetet követően váratlanul elhunyt.

A 2000-es évek

freemanLábadozása során King csak szép lassan tudott visszatérni az íráshoz, és első körben nem is regényt adott ki. Az 1981-es Danse Macabre óta először nyúlt a nem-fikciós műfajhoz: az Írásról című könyvében (aminek azért a nagy részét még a majdnem végzetes séta előtt megírta) részletesen beszámolt a balesetéről és a hosszadalmas rehabilitációról, másrészt, ahogy a cím is sugallja, műhelytitkokat osztott meg a rajongóival. Egész érdekes olvasnivaló, és noha amolyan „doku-könyvről” van szó, mégis izgalmasabbra sikeredett, mint az elkövetkezendő regényei. Pedig a 2001-es Álomcsapdának nem rossz a felütése: négy régi cimbora a hegyek között egy földönkívüli invázióba csöppen. King a regényt fájdalomcsillapítók hatása alatt írta, és utólag nincs túl jó véleménnyel a végeredményről. Sajnos a filmváltozat sem sikerült valami fényesen, és továbbra sem tudunk semmilyen épeszű magyarázattal szolgálni Morgan Freeman hihetetlen szemöldökére.

Ugyanebben az évben készült el a Talizmán folytatása – King ezt is jóbarátjával/kollégájával, Peter Straubbal közösen követte el. Nagy nyomot nem hagyott a rajongókban; én speciel az égadta világon semmire nem emlékszem belőle, csak arra, hogy elég sok utalás volt A setét toronyra. A két szerző állítólag tervez egy harmadik, befejező részt is, de ez még egyelőre várat magára.

king straub talisman
Stephen King és jóbarátja Peter Straub

2002-ben King először egy novellakötettel (Minden haláli) jelentkezett, és bebizonyította, hogy a rövid történetei – az ekkori regényeivel ellentétben – még mindig viszonylag érdekesek. A négyes boncterem, Az országút vírusa északra tart és az 1408 egyaránt kiválóra sikeredett (bár utóbbiból meglehetősen gyér színvonalú film készült John Cusack és Samuel L. Jackson főszereplésével), és egy novella erejéig még A setét torony univerzumába is bekukkanthattunk. Sajnos a következő könyv már nem lett ilyen jó: a Rémautónak már a címéből is sejthető, hogy King közelmúltbeli balesete ihlette (a címet meg egy ősrégi Bob Dylan szám). A Christine-hez hasonlóan itt is egy természetfeletti képességekkel megáldott autóról van szó, és nem ez volt az eddigi utolsó alkalom King karrierje során, hogy ehhez a témához nyúlt.

Ezt követően a jó öreg Stephen gondolt egy nagyot, és úgy döntött, hogy egyben lezavarja A setét torony hátralévő 210032részeit: a maradék történetet három kötetben mesélte el, amik 2003-ban és 2004-ben jelentek meg – más könyvet nem is adott ki ezekben az években. Az ötödik rész a Callai farkasok címre hallgatott, és ebben visszatért Callahan atya a Borzalmak városából (sőt, maga a könyv is felbukkan a könyvben!). A Star Wars-ból is merítő és a halálos tányérokat hajigáló asszonyok hősies helytállásával záruló történet Susannah dala címmel folytatódott a hatodik epizódban. Ebben van egy elég komoly utalás 9/11-re, a végső sokk viszont akkor jön el (SPOILER!), amikor maga Stephen King is felbukkan a történetben. Ráadásul a záró, hetedik részben még meg is mentik a főszereplők, mielőtt elütné őt a hátulról érkező autó. Ez már épp elég marhaság, gondolhatja az olvasó, már aki egyáltalán elolvasta az összes Setét torony kötetet idáig, de aztán a végén mégis úgy alakul, hogy a befejező rész válik a sorozat legjobb darabjává. Amit a végén találunk, az happy end bizonyos szereplők számára, aztán viszont kapunk egy akkora csavart, hogy leesik az állunk. A mitológia már régóta foglalkoztatta Hollywoodot, és a történet komplexitása egyértelműen tévés formátumért kiáltott, idén mégis mozifilm készült belőle. Az előzetesek ígéretesnek tűntek, de az Idris Elba és Matthew McConaughey főszereplésével leforgatott alkotás nagy csalódást okozott – a képsorok láttán egyértelmű, hogy a készítők nem tudták eldönteni, hogyan nyúljanak a sztorihoz. A film valamelyest az első és a második könyv eseményeit követi, de valahol mintha a regények folytatása is próbálna lenni. A kritikák lesújtóak voltak, a nagy kasszasiker elmaradt, ahogy remélhetőleg majd a folytatások is. Talán egy reboot során jobb érzékkel fognak nyúlni Roland harcos véget nem érő történetéhez.

2005-ben King egy rövid krimivel jelentkezett A coloradói kölyök címmel, amivel kapcsolatban a legemlékezetesebb húzás az egyik főszereplő neve (Dave Bowie) volt. Egy évvel később jött egy kihagyott ziccer: a Mobil apokaliptikus sztorija jól indul, de aztán ez is egy idő után unalomba és hülyeségbe fullad. Ebben a történetben a telefonok gyilkos zombikat csinálnak az emberekből, és nem meglepő módon King azzal kérkedett a bevezetőben, hogy neki nincs mobilja. Tíz évvel később jött a rettentő gyenge filmadaptáció, és ahogy az 1408-ban, úgy itt is John Cusack és Samuel L. Jackson alakította a főszerepet. A 2006-os Lisey története című regény sem váltotta meg a világot, és ugyan ezt is az emlékezetes baleset inspirálta, a Halálos árnyékra és a Titkos ablakra hajazó sztoriban semmi érdekfeszítő nincs. Meglepő módon King ezt a saját legkedvesebb könyvei között tartja számon.

Egy évvel később King előkotort a fiókból egy Bachman regényt, amit még 1973-ban írt. A Blaze egy nyomasztó és unalmas sztori egy gyerekrablásról, és semmi nem indokolta, hogy a következő regény jobb lesz, de szerencsére mégis beindult a szerzőnél az időskori reneszánsz. Veterán énekes-dalszerzőknél figyelhető meg, hogy a középkorú éveik során született műveik átlagosak, és aztán érettebb korba lépve ismét megtalálják a múzsájukat. Kingnél a Duma Key című könyv volt erre az első példa, és ugyan messze nem lett remekmű, mégis sokkal jobb, mint bármi, amit az azt megelőző években írt. Az ihletet az adta, hogy Kingék – sok más keleti parti nyugdíjashoz hasonlóan – vettek egy nyaralót Floridában, és az új környezet magával hozta az új inspirációt is. A majdnem végzetes balesetet (nem autó, hanem daru okozza!) szenvedő és a festészetbe menekülő építész sztorija egyértelműen filmért kiált, de erre még nem nagyon buktak rá a hollywoodi producerek. King szintén ebben az évben adta ki a Napnyugta után című újabb novellaválogatását. 2009-ben aztán folytatódott a kreatív feltámadás: A búra alatt című könyv a művész legjobb regénye lett a Halálsoron óta. Klasszikus jók vs rosszak sztori: egy kisvárosra láthatatlan és áthatolhatatlan pajzs ereszkedik, és a lakók fokozatosan elkezdik szétmarni egymást. Majdhogynem a 70-es/80-as években íródott klasszikusokhoz méltó könyvről beszélhetnénk, ha nem lenne a rettentően gyengécske befejezés. Pár évvel később elkészült a három évadig tartó tévéadaptáció is.

A 2010-es évek

2010-ben jelent meg King harmadik kisregényválogatása (Minden sötét, csillag sehol), ez is négy történetet tartalmazott, és ahogy várni lehetett, elég jókat. Kettőt azóta már meg is filmesítettek (a Dagadt sofőrben még Joan I-Love-Rock-N-Roll Jett is szerepelt, az Egy jó házasságban pedig Joan Allen tud meg sokkoló dolgokat a férjéről), míg az 1922-t a közeljövőben fogják bemutatni.

2011-ben jött King egyik legambiciózusabb vállalkozása, a 11/22/63. Ebben a regényben egy tanár visszautazik az időben, hogy megakadályozza a Kennedy-gyilkosságot. Az író hozta a késői jó színvonalat, és lebilincselő történetet tett le az asztalra, melyből egész jó tévésorozat is készült, James Franco főszereplésével. Egy évre rá pedig kiderült, hogy King nem tud elszakadni az elvileg már lezárt Setét torony mitológiától: A szél a kulcslyukon át a negyedik és covers 343726az ötödik kötet között játszódik, és egy mellékszálat mutat be, amiben Rolandék meglehetősen keveset szerepelnek. Ez a könyv kevésbé sikerült jól, ellentétben az egy évvel később kiadott Joylanddel. A negyven évvel korábban játszódó vidámparki szellemtörténet 2013-ban jelent meg, akárcsak az Álom doktor, ami nem más, mint a Ragyogás folytatása. Senkinek nem lehetett reális elvárása azzal kapcsolatban, hogy King megközelíti az első rész színvonalát, már csak azért sem, mert annak az igazi sztárja a szálloda volt, ez a történet pedig teljesen más közegben játszódik.

2014-ben King megalkotta Bill Hodges, a nyugdíjas magándetektív figuráját, akinek komplett trilógiát szentelt. Az első rész Mr. Mercedes, a második Aki kapja, marja, a harmadik pedig Agykontroll címmel jelent meg (legalábbis magyarul). Különösen az első rész lett jó, de érdemes mind a hármat elolvasni. Közben még befért egy újabb novellagyűjtemény, a Rémálmok bazára, valamint egy Újjászületés című regény is egy vallási vezetőről (a tervezett filmváltozatban Russell Crowe fog szerepelni, ha minden igaz). Ami az idei évet illeti, King már kiadott limitált változatban egy Gwendy’s Button Box című regényt, és pont a tegnapi nap folyamán került a boltokba a Sleeping Beauties; az első olyan könyve, amit fiával, Owennel közösen írt.stephen king es Owen

57 regény, 6 novellagyűjtemény, 4 kisregényválogatás – ez Stephen King termése 70 év alatt, és akkor nem említettük a forgatókönyveket, a digitális kiadásokat és egyéb nyalánkságokat. Írásai a mai napig töretlen népszerűségnek örvendenek, és ahogy e cikkhalmaz első részének bevezetőjében említettük, folyamatosan készülnek a mozis és tévés adaptációk a történeteiből. Itt illene valami frappáns és megfelelő módon lezárni az életmű áttekintést, de a nagy szavak helyett inkább egy anekdotát mesélnék el. Egy gimnáziumi évfolyamtársam a második tanév utáni nyári szünetben meglátogatta a szüleit Amerikában, konkrétan Maine államban, még konkrétabban Bangor városában (ebből már nyilván lehet sejteni, hogy hova futnak majd ki a szálak). Egyik este otthon voltak, amikor kintről kopogás hallatszott. A nagybácsi kinyitotta az ajtót, betessékelte a vendéget, majd odaszólt a haveromnak: „Gyere, Tomikám, bemutatlak a szomszédomnak!” Ő odalépett a szabványamerikai fejű, vastag szemüveget viselő, őszülő hajú férfi elé, aki kezet nyújtott, és bemutatkozott: „Helló, Stephen King vagyok.”

Saját gyűjteményem a Mestertőlking konyvek

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Bruce Willis visszatér a Die Hard szériához
Következő cikk Tulipánláz - kritika