Hóember (Snowman), rendezte: Tomas Alfredson, Michael Fassbender, Rebecca Ferguson, J.K. Simmons, Val Kilmer, krimi, 119 perc, 2017, (16)
Szétcsúszott hóember
A Jo Nesbo regénye alapján készült Hóember lazán lehetett volna az év krimije, ehhez képest csak egy lagymatag, zavaros bűnügyi zagyvaság lett belőle.
A skandináv filmgyártás az elmúlt években egyre inkább felfelé kezdett el ívelni, nem kis részt köszönhetően az összetéveszthetetlen hangulatú bűnügyi történeteiknek. Nem meglepetés, hogy a skandináv krimi filmek javarészt könyvadaptációk, Jussi Adler-Olsen, és Jo Nesbo műveit is több ízben képernyőre vitték már, és bár eddig rétegfilmnek minősültek az ilyen alkotások, Tomas Alfredson (Engedj be!, Suszter, szabó, baka, kém) rendező kezében, most ott volt a lehetőség, hogy a hollywoodi fősodorba terelje a skandináv mozik egyre szélesebben csorgó jeges folyamát.
Az előjelek sokáig biztatóak voltak, Jo Nesbo egyik legsikeresebb regényét, a Hóembert, egy olyan rendező kezébe adták, aki már bizonyított az Engedj be! című filmjével, a főszereplő Harry Hole nyomozó szerepére napjaink egyik nagyágyúját, Michael Fassbendert sikerült megszerezni, ráadásul Martin Scorsese produceri felügyelete alatt készült el az alkotás. Biztató, nem? Mégis mi mehetett volna félre?
Mondanám, hogy alapból sárga hóból kezdték építeni ezt a hóembert, de az a helyzet, hogy tényleg minden adott volt. Fassbender remek színész, és ezúttal is hozza a kötelezőt, de mivel a film nem engedi őt kibontakozni, húzhat egy újabb strigulát magának, a kihagyott ziccerek listájára – khm Assasin’s Creed khmm -.
A stáblistán egyébként találunk még olyan ismerős neveket, mint J.K. Simmons, vagy Val Kilmer, és most annyira szeretném leírni, hogy ők is mentik ami menthető, de hazudnék. Simmons karaktere, sőt, mit a karaktere, az egész történetszála teljesen indokolatlan. Abszolút funkciótlan, nevetséges elterelés csupán, aminek az egyetlen rendeltetése, hogy a néző minél később jöjjön rá a gyilkos egyébként cseppet sem meglepő kilétére. Szegény Val Kilmer szerepének több a jelentősége, nála viszont képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogy annyira szétcsúszva nézett ki, akár egy hóember, ami félig már megolvadt és átrendeződött az arcszerkezete.
Mindezektől függetlenül a hangulatot sikerült úgy ahogy eltalálni, a skandináv országok rideg, a világtól kissé elzárt atmoszférája magával ragadó, a zene pedig kifejezetten jól sikerült, számomra egyértelműen a Hóember legnagyobb erőssége lett. De ez egyszerűen nem elég, ha a film ott gáncsolja el saját magát, ahol tudja. A gyilkos hóember fétise egy parlagon hagyott történeti elem, a karakterek mélységei végig az “alkoholista nagyágyú” és a “lelkes újonc” sémákon belül maradnak, a sztori jó krimihez illően több szálon kezdi el felépíteni a rejtélyt, mígnem végül úgy rakja ki a nagy egészet, hogy a puzzle darabjainak felét lesöpri az asztalról, mintha ott se lettek volna korábban.
Az utolsó jelenettel ugyan belengettek egy lehetséges folytatást, de ez így nagyon nem fog menni. Azért ha mégis a franchise építés mellett döntenének a készítők, egy rendezőcserével, és egy tisztességes forgatókönyvíró csapattal még sikerülhetne ez, a Hóembert viszont el kell könyvelnünk az idei év egyik legnagyobb csalódásának.
