Vándorszínészek, rendező: Sándor Pál, szereplők: Martinovics Dorina, Mohai Tamás, Gáspár Sándor, Hegedűs D. Géza, magyar romantikus vígjáték, 102 perc, 2018. (12)
Kő’ egy színház!
Sándor Pál 11 év után jelentkezik új filmmel, amit már nem hagyományos nyersanyagra forgatott. A színészóriások mellett számos fiatal tehetség is feltűnik ebben a kedves, szerethető moziban. Borostyán személyében pedig igazi meglepetést tartogat.
Nem is olyan régen, amikor még nem volt sem tévé, sem rádió, sem internet, a kultúrát a vándorszínészek hivatottak terjeszteni. A nemes, a katona, a földműves és az iparos a vidéket ekhós szekéren járó csepűrágók által ismerkedett meg a világirodalom remekeivel. A színész pedig esőben, szélben, hóban, fagyban, sárban és rekkenő hőségben is tette a dolgát némi aprópénzért, élelemért, szerencsés esetben szállásért cserébe. Ennek az irigylésre méltó korlátlan szabadságnak is megvolt a maga árnyoldala, elég, ha csak a magánélet és rendszeres (kiszámítható) bevétel hiányára gondolunk. Hősünknek, Feketének (Mohai Tamás) egy cigánylány olyat jósol, amiből nem nehéz kitalálni, hogy hamarosan színészkedésre adja a fejét. Így is lesz, katonaszökevénnyé válik, amikor egy verekedésben úgy fejbe kólintják, hogy a megadott határidőre képtelen lesz visszamenni az eltávozásról. Egy vándorszínész társulathoz csapódik, megismerkedve annak különös tagjaival és életével.
Sándor Pál rendezőként 11 év után jelentkezett új filmmel, a téma régi álom, mely mostanra vált valósággá. Legutolsó filmje, a 2007-es Noé bárkája még hagyományos nyersanyagra készült, azóta megtörtént a digitális átállás, ami nem csak egy új technikát jelent, de más szemléletmódot is kíván. Talán ennek is köszönhető, hogy a bemutató fél évvel eltolódott és a produkció időközben vágót is cserélt (az egyébként igen tehetséges Gothár Márton soha nem dolgozott még a rendezővel, éppen 2007-ben kezdett a szakmában). A zenét Másik János és Pásztor Sámuel szerezték, a film alcíme – mily meglepő – Kezdjetek el élni, a végén pedig felcsendül Márta dala az Anna and the Barbies és Kiss Tibi közös előadásában. A helyszíneket nem ismerjük, nem tudjuk, honnan hova tart a társulat, csak azt, hogy a cél Pest, ahol szélesek az utcák, emeletesek a házak és a színészek kőszínházban lépnek fel népes közönség előtt. Egyelőre azonban be kell érniük azzal, hogy egymást melegítik, a közönség pedig leginkább olyan, mint akik annak idején Isaura szemműtétjére rendeztek gyűjtést, a bekiabálásoktól kezdve sokszor a tettlegességig fajuló, „interaktív” előadásokat láthatunk, rengeteg hűvel ás hával.
A kényszerű együttélésnek van egy szép és egy kevésbé szép oldala is, szövődnek szerelmek, barátságok, de jelen van az irigység, a sértődöttség, a hűtlenség és az árulás is. Egy kicsit féltem attól, hogy a „nagy öregek” majd megpróbálják lejátszani egymást a vászonról, de ez a félelmem elmúlt, amikor láttam, hogy a forgatókönyv szerint is ez a dolguk: túllicitálni, túlripacskodni egymást. Gáspár Sándor, Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter mintha csak az üvegtigrisbeli karakterüket kölcsönözték volna a Vándorszínészekhez.
A fiatalok? Mostanában rengeteg film készül itthon, de valahogy mindig sikerül feltölteni új arcokkal, ifjú tehetségekkel, nem mindig ugyanazt a 2-3 embert látjuk mindenhol. Mohai Tamás, Martinovics Dorina, ifj. Vidnyánszky Attila, Kovács Krisztián (és még néhányan) a televízió és a színház mellett friss vért hoznak a mozikba is. A korról sok mindent meg lehet tudni, a cicivillantós, szalmában hempergős, cifrán káromkodós jelenetek bizony feladják a leckét Margit néninek, a magyartanárnak, hogy esetleg mégis inkább valamelyik múzeumba vigye tanulmányi kirándulásra a nebulókat.
A Vándorszínészek korántsem tökéletes – különös tekintettel az epizódszerű jelenetekre -, de annál kedvesebb, vidámabb és szeretni valóbb film, így mindenképpen megérdemel egy esélyt.
