Kim Dzsongil bemutatja (The Lovers and the Despot), rendező: Rob Cannan, Ross Adam, szereplők: Eun-hie Choi, Paul Courtenay Hyu, Sank-ok Shin, angol dokumentumfilm, 94 perc, 2016. (12)
Ki Kim, ki nem Kim
Maguk az alkotók is elcsodálkoztak azon, hogy az országa propagandájáért és filmgyártásáért Kim Dzsongil által elraboltatott dél-koreai filmes pár története mindeddig feldolgozatlan maradt, mostantól senkinek nem lehet hiányérzete emiatt.
Az országalapító fia és kijelölt utódja, Kim Dzsongil felelt a propagandáért és az észak-koreai filmgyártásért. Szomorúan konstatálta, hogy országa filmjei mind egy kaptafára készülnek, művészi értékük erősen megkérdőjelezhető, külföldön gyakorlatilag eladhatatlanok. Fiatal és ambiciózus emberként nem esett kétségbe, hanem elraboltatta a legnépszerűbb dél-koreai filmes párt. Szin és Cshö 2 év és 3 hónap alatt 17 filmet forgattak le napi 2-3 óra alvás mellett. A filmek meghozták a nemzetközi elismerést, a pár a bizalmát elnyerve elhagyhatta Észak-Koreát és beutazhatták szocialista tábort (nálunk is jártak, az egyik képen a háttérben a Halászbástya látható), valamint a semleges országokat. Bécsben sikerült megszökniük és az amerikai követségen leltek menedékre. Tovább árnyalja a dolgokat, hogy a férfi ellenállása és szökési kísérletei miatt csak öt év után történt meg a „családegyesítés”, addig nem is tudtak róla, hogy mindketten Észak-Korea foglyai.
A film készítői az egykori színésznővel, a családtagokkal, filmesekkel, művészekkel, nyomozókkal és hírszerzőkkel készítettek interjúkat, amiket archív felvételekkel, fotókkal, rekonstruált jelenetekkel, régi filmrészletekkel és titokban rögzített beszélgetésekkel egészítettek ki. Filmjüket nézve három nagyon érdekes ember kényszerű barátsága rajzolódik ki. Úgy tűnt, Kim Dzsongil valóban rajongott a párosért és filmjeikért (és úgy általában a moziért). Felismerte az észak-koreai filmgyártás gyengéit, rájött, hogy a diktatúrában felnőtt és szocializálódott filmesek soha az életben nem fogják megújítani azt. Az észak-koreai filmekre az országon kívül soha senki nem lesz kíváncsi, a nemzetközi elismertség, a sikerek és díjak el fognak maradni. Drasztikus lépésre szánta el magát, amit egy diktátor fiaként és kijelölt utódjaként simán megtehetett. Mivel együtt kellett élnie azzal a tudattal, hogy ő „csak” az országalapító fia, akinél ráadásul sokkal alacsonyabb, zárkózottabb és kevésbé népszerű, valamit muszáj volt villantania. Az ünnepelt színésznőt férje lecserélte egy fiatalabbra és bár még mindig nagyon szép és tehetséges volt, megtört és megalázott nőként a rabság – hiába volt kivételes helyzetben – még jobban megviselte. A csalfa ex-férj hiába volt zseniális rendező, rendszeresen túllépte a keretet és öntörvényűsége miatt lassan már senki nem akart dolgozni vele. Gyakorlatilag tiltólistára került, ugyanakkor Észak-Koreában azt csinált, amit akart, a pénz számolatlanul állt rendelkezésére. Nem véletlen, hogy a közvélemény szándékosságot sejtett az „elrablásában” (utólag ment elrabolt ex-felesége után), a film készítésekor azonban már nem élt, így nem lett volna etikus véleményt alkotni erről a készítők részéről. Az elvált pár újra egymásra talált és együtt dolgozott, együtt tervelték ki a szökést és férkőztek Kim Dzsongil bizalmába. Hogy ez a munkakapcsolat mennyire volt őszinte és alapult az egymás iránti tiszteleten, nem tudhatjuk.
Elsőre talán furcsán hangzik, de a film erőssége egyben a gyengesége is. Az valószínűleg nem képezi vita tárgyát, hogy a nem mindennapi eset megfilmesítésért kiált. Maguk az alkotók is meglepődtek, hogy még senki nem dolgozta fel. Az anyaggyűjtés és az érintettek megszólaltatása közben azonban mások is bejelentkeztek, így egyetlen esélyük maradt az addig elnyert bizalom megtartására, ha mindvégig tárgyilagosak maradnak. Számításaik bejöttek, ők voltak azok, akik előtt az interjúalanyok megnyíltak, akik tovább dolgozhattak a filmjükön. A manapság divatos közönségcsalogató (olykor kifejezetten hatásvadász) megoldások így elmaradnak, az alkotók nem találgatnak, nem mondanak ítéletet és nem adják a saját gondolataikat az interjúalanyok szájába. Nincs külön vélemény az emberrablásról, a diktatúráról és az eset résztvevőiről, csak az van, amit az interjúalanyok elmesélnek. Ugyanez vonatkozik a képre, a hangra és a zenére is, vagyis semmi extra. Még egy híres, jóképű és/vagy kellemes hangú és népszerű narrátorra sem költöttek.
Egy klasszikus dokumentumfilmet kapunk, mely a maiakhoz mérten talán egy kissé száraznak tűnik. Mindenki a piacról él, talán nem véletlen, hogy ezek a sztorik manapság inkább az “igaz történet”, illetve “megtörtént események alapján” típusú filmekben köszönnek vissza az eredeti szereplőkhöz csak minimálisan hasonlító jó nevű színészekkel eljátsz(at)va, alaposan kiszínezett cselekménnyel. Kim Dzsongil hangját hallva, a világtól elzárt országban készített felvételeket és filmbejátszásokat nézve mégis azt kell írnom, talán jobb így, Hollywood nélkül.
