Sötét elmék (The Darkest Minds), rendező: Jennifer Yuh, szereplők: Mandy Moore, Amandla Stenberg, Gwendoline Christie, amerikai kalandfilm, 105 perc, 2018. (16)
Gyenge elmék
Vajon milyen lehet, egy, a változástól való félelemről készült film, amelyik fél a változástól? Hát ilyen. Elsősorban a nézőkre várna, hogy temessék ezt a műfajt, ha már úgy érzik, eddig is túl sokat kaptak belőle, de ez a teher most lekerül a vállukról.
Egy szép napon különös betegség üti fel a fejét, a tizenévesek úgy hullnak, mint a legyek, a túlélők pedig olyan képességekre tesznek szert, amit még Charles Xavier is megirigyelne. A Scool for Gifted Youngsters helyett azonban egy kaszárnyában találják magukat, ahol a képességeik szerinti színnek megfelelő csoportba osztják be őket. Kivéve a narancssárgákat, mert azokat azonnal megölik. Sajna Rubynak (Amandla Stenberg) is ezt a színt dobja a gép, de mivel képessége révén képes uralni az elmét, egészen hat évig sikerül elvegyülnie a többiek között, mígnem egy alulfizetett egészségügyi dolgozó segítségével megszökik (he?). A nő a Liga nevű szervezetnek dolgozik, ami megszökteti és kiképzi gyerekeket. Rubynak ez annyira nem jön be, ezért tőlük is megszökik, hogy aztán találkozzon egy csapat szintén szökésben lévő tinivel. A cél a titokzatos East River, ahol állítólag a hozzájuk hasonlók békében és boldogságban élhetnek a Szökött Fiú (ha nagy kezdőbetűvel ejtjük, akkor ő nem csak egy szökött fiú a sok közül) vezetésével.
Egykori fogva tartóik persze nem adják fel, egy fejvadász is üldözőbe veszi őket (Lady Jane) és a Ligánál sem malmozással telnek a napok. Útjuk tehát kalandos, ráadásul Ruby a csapat tagjai előtt sem fedheti fel igazi énjét, azt, hogy tulajdonképpen ő a legveszélyesebb tini jelenleg a Földön. Ugyanakkor még ez sem tartja vissza attól, hogy beleessen a csapat vezetőjébe. Vajon sikeres lehet-e egy olyan társadalom, ahol teljes a bizalmatlanság a következő generációval szemben, ahol nem kihasználják, hanem szankcionálják, ha valamiben jobbak, valamire fogékonyabbak? Nem igazán.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a kérdést feldolgozó és utópisztikus környezetbe helyező irodalom már képtelen újat mutatni, de tény, sok mindent megírtak már. Amit igazán sajnálok, hogy mindaz, ami Alexandra Bracken könyvében még úgy-ahogy működött, az a filmben sehogy sem. Az alapötlet ha nem is túl eredeti, azért annyira nem rossz, a Kung Fu Panda 2 és 3 rendezője azonban nem tudott mit kezdeni az élő szereplőkkel, akik gyakran olyanok, mint az elmúlt években látott filmek karaktereinek paródiái, így céltalanul – instrukció nélkül – bolyonganak a vásznon. A főszereplő Amandla Stenberg értékelhető játéka ezáltal válik még kontrasztosabbá. Azontúl, hogy a filmnek alig van olyan képkockája, amit ne láttunk volna máshol (hol jobban, hol rosszabbul elkészítve), tele van logikai bakikkal és további magyarázatra szolgáló momentumokkal, nem mintha ezek után érdekelne bárkit is a további magyarázat. Amennyiben az volt a cél, hogy a néző butának érezze magát, akkor én kérek elnézést. Nem lehet mindenki zöld.
