Halottnak a csók (Pushing Daises), készítő: Bryan Fuller, szereplők: Lee Pace, Anna Friel, Chi McBride, Kristin Chenoweth, amerikai vígjátéksorozat, 44 perc, 2 évad, 2007-2009.
A Halottnak a csók egy vizuálisan kegyetlen, amúgy morbid, de mégis végtelenül kedves sorozat, ami csupán két évadot élt meg. Egy romantikus pitekészítőről szól, aki szabadidejében halottakat támaszt föl és a csaját soha nem csókolhatja meg, de együtt nyomoznak helyi gyilkosok után. Olyan, mintha Amélie csodálatos életének hozzávalói Tim Burton konyhájában kötöttek volna ki.
A Halottnak a csókra leginkább az jellemző, hogy mesebeli és ezzel együtt baromi átkozott. Indulásakor volt a sorozatírók sztrájkja, így alapból megrövidült, aztán a következő évadra már nem rendeltek be belőle annyi részt, amennyi a történet rendes végigvezetéséhez lett volna szükséges. Érte is emiatt panasz a sorozatot, hiszen a befejezés rettenetesen össze lett csapva. Bryan Fuller viszont így is rá tudott varázsolni valami összetéveszthetetlent a tévék képernyőjére, bár azóta tudjuk, hogy ez annyira nem nagy meglepetés tőle, hiszen az ő nevéhez fűződik az Amerikai istenek, a Hannibal és a Hősök pár része is. Az eredeti címén Pushing Daises egy szépre színezett mesekönyv felnőtteknek, ami már csak azért is meglepő, mert ez valójában egy nyomozós sorozat, de a világ legkedvesebb bűntényeivel van dolgunk és még a gyilkosságok is aranyosak. Szóval az egész sorozat egy nagy groteszk gejl, amiben a romantikának galambszárnyai vannak, a szereplők mind karikatúrák, akiket öröm minden oldalról körbejárni, a zene csilingelően édes, a színek rikítanak, a szövegek pörgősen viccesek, a díszlet olyan, mint a hab a tortán, aminek a tetejére egy szem tökéletes formájú meggyet helyeztek és a hangulat végig kedves és egy mosolytenger hullámaiból készít cunamit részről részre. Ezzel együtt természetesen a legcsöpögősebb sorozat is, amit valaha képernyőre vittek, de minden csepp nyálasságában kellő önirónia van, ezért is sajnálják annyian, hogy olyan hamar véget ért a Halottnak a csók.
Egy nagyon egyszerű különleges képesség köré húzták fel a történetet. Van egy pitekészítő férfi, aki egyetlen érintésével képes a halottakból élőt csinálni, legyen szó egy döglött madárról, egy rohadt gyümölcsről vagy akár egy emberről. Ez a képesség anyagilag és érzelmileg is nagyon kamatozónak ígérkezik, hiszen lesz egy magánnyomozó társa, akivel titokzatos gyilkosságokat oldanak meg annak köszönhetően, hogy lazán besétálnak a hullaházba és kikérdezik a halott áldozatokat meggyilkolásuk körülményeiről vagy jobb esetben azonnal felfedik az elkövetőt, ami pénzjutalommal jár. Másrészt a főszereplőnek egyszer lehetősége lesz arra, hogy felélessze gyerekkori szerelmét is.
A képességnek azonban van egy árnyoldala: akit felélesztett, ahhoz soha többé nem érhet hozzá, mert a következő érintéssel már örök halálba küldi az illetőt, illetve mindenkit csak egy percre hozhat vissza az élők világában, mert ha ezt az időintervallumot túllépi, akkor valaki más meghal a közelben. Ettől lesz szerelmi történet szintjén betegesen furcsa végignézni, ahogy visszahozza a halottak világából a szerelmét, akivel totál odavannak egymásért, de soha nem érinthetik meg egymást, különben a lány végleg meghalna.
A Halottnak a csók iszonyúan giccses, de ez a giccs 17 Emmy-jelölésre volt elég anno. A mese-szálat az egészben az is erősíti, hogy végig van egy mesélő a sorozatban és vizuálisan tényleg baromi erős. A szimbolikára is ráfeküdtek, például egy csomó minden kör alakú a sorozatban a pitéktől kezdve az ablakokon át, ezzel is folyamatosan hangsúlyozva az időt és azt a bizonyos egyetlen percet, amíg a halottak újra élők lesznek. Ezenkívül egy csomó utalás van különböző filmekre, mint Hitchcock Madarak című mozija, de mégis minden horrorszerű jelenet nagyon bájos.
A CGI már akkoriban is zavaróan gyengécskének számított, de valahogy mégsem bosszantja magát rajta a néző, mert ettől is csak még inkább egy felnőttek által kiszínezett mesekönyv hatását kelti. A pöttöm, szexi pincérnőtől kezdve, a turbékoló és érintést mellőző hősszerelmesekig, a pénzéhes, nagydarab magánnyomozón és a fiatalkorukban világhírű sellőként dolgozó vodkázó nagynénikig mindenki szórakoztató, még akkor is, ha valahol nagyon egysíkúak karakterek.
A sorozat pont annyira könnyed és éppen annyira jó a szövege, hogy nem terheli le durván a néző agyát, nem fakaszt könnyeket a drámaisága, de mégis minden egyes képkockáról őszintén sugárzik a kedvesség és így nézve, valóban nagy kár érte, hogy legalább a normális befejezést nem biztosították neki.
