The First, készítők: Beau Willimon, szereplők: Sean Penn, Natascha McElhone, LisaGay Hamilton, Hannah Ware, Keiko Agena, Rey Lucas, Anna Jecoby-Heron, Oded Fehr, amerikai dráma, sci-fi, 1. évad, 2018 (16)
A kiŰResedés melankóliája
Ha valaki egy menő űr sci-fire vágyik, az bizony nagyot fog csalódni, mivel ez a sorozat nem a Marsra szállás látványos megoldásait és az ott felfedezésre váró életlehetőségeket mutatja be, hanem mindezek előkészületét itt, a Földön, annak mindenfajta lélektani, erkölcsi és morális kérdéseket is feszegető problematikájával. A gond csak az, hogy amilyen erős drámai felütéssel indul a széria, annyira átcsapott a szentimentalizmus kikerülhetetlen mámorába, amiből már csak nagyon későn tudtunk mi is felocsúdni.
A történet és maga a széria megszületése egy éppen aktuális témát feszeget, hiszen a tavalyelőtt kijött fikciós dokumentumsorozat, a Mars – Utunk a vörös bolygóra épp ezt a már tényként kezelendő állítást iktatja be a Marsról szóló elbeszélésekbe: 2033-ban elindulunk, hogy meghódítsunk egy új bolygót, ami akár a jövő nemzedékének lakhelye is lehet. A Mentőexpredíció 2015-ben egy egész látványos és konkrét lehetőségét tárta fel ennek a lassan nem sci-fiként kezelendő történelmi mérföldkőnek, most pedig itt van a The First, ami szintén nem véletlen, hogy a First Man című, Oscar–esélyes (bármilyen kategória) Damien Chazelle alkotásával mutat rokonságot, hiszen a sorozatunk az első emberről szól, aki a Marsra lép(het), Chazelle filmje pedig Neil Amstrongról szól, aki rá is lépett a Holdra. Mindkét film a küldetésen részt vevők lelki világára, családi életére és saját mentális stabilitásuk megőrzésére koncentrál, hogy mégis mennyire képesek ezt a küldetést a nap 24 órájában egy emberiséget megváltó munkának tekinteni és nem egy öngyilkos berepülésnek a semmibe. A Kártyavár alkotójától pedig igen részletesen megkapjuk erre a választ.
A The First erősségei leginkább a realitásban és a színészi játékban vannak, ugyanis a főszereplőt (Tom Hagerty) alakító Sean Penn sosem volt még ennyire bitang formában. A megkeseredett űrhajóst játszó apa, aki képtelen feldolgozni felesége halálát és a lányától való eltávolodását, nagyon szépen rávetítették döntéseit a munkában való fizikai és szellemi felkészülése során, következetesek lépései és leginkább az önbeteljesedést látja ebben az akcióban. A másik kiemelkedő karakter Laz Ingram, akit Natascha McElhone (Kaliforgia) formál meg. Mint a projekt vezetője, szívügye a feladat és nem pusztán a hatalma megnagyobbodását látja benne, hanem szó szerint elhangzik, hogy ő erre született és érzi, hogy képes rá, hogy meg is valósítsa ezt az álmot. Egyáltalán nem a gonosz megalomán főnök karakter, leginkább egy zen mesterhez hasonlító békével átitatott vezető, aki Tommal nagyon jó barátságot ápol, így nem csak a küldetéssel kapcsolatos etikai kérdéseket tudják megbeszélni, hanem sokat segít lányának a válságon való túljutásán is. 
Egyébként a szuper gender píszi világ sem volt feltétlen zavaró, ahol nem csak a fejes, de az elnök is egy nő. A történet szempontjából mit sem változtat, hiszen a már említett pozitív realiszikus ábrázolásmódnak hála a bürokrácia itt sem engedni annyira kibontakoztatni a kreatív elmék szárnyát és igen sok idő kell, míg a Tanács jóvá hagyja a büdzsét és a „feláldozhatók” kilövését az űrbe. Egyébként nagyon érdekes látni, hogy az emberi jellem miként interpretálódik a művészetekbe ezekben a hiper sci-fikben, hiszen itt is nagyon nagy szerepe van a festészetnek, a szobrászatnak és a hangszereken való játéknak, főleg a zongorának. David igyekezett anno humánus entitását bizonyítani hasonlóképpen a Prometheusban. Nagyon király a sok high-tech cucc és a menő lakások, simán lehetséges egy ilyen fajta infrastrukturális és technikai fejlődés a közeljövőben.
Azonban amennyire lehetett volna váltakozó dinamikájú is ez a széria, mint Az első embernél, bár ott a frusztráló klausztrofób érzés és az iszonyú jó hang- és képvágás zökkentett ki minket a drámai alaphangulatunkból, itt sajnos az akció az első és az utolsó 5 percre korlátozódott, nincs semmi, ami indokolta volna például a rengeteg giccses montázst a múltból, mert míg részenként egy ilyen tökéletesen elfér az egyébként technikai részletekkel és a NASA-ban ügyködő mérnökök munkáival is foglalkozó történetben, addig itt a rengeteg szenvedés és túlburjánzott érzelmi telítettség néha már fájóan vontatottá és érdektelenné tette a sorozatot. Megértjük, hogy Tom szenved, az egész atmoszférához egyébként nagyon is passzolt ez a „halálvágy” hangulat, rengeteg a csend és a szürke árnyalatok, mégis a csupán nyolc részből hármat nagyon nagy merészség volt erre elpazarolni.
A másik gond a felesleges titokzatoskodás, ami egyes karakterek behozatalát érintette. Míg a legvégén leesik, hogy egy-egy szereplővel miért foglalkozunk annyit és miért néztük ennyi időn át az életét és a felkészítését, miközben a fő szálban sosem tűnik fel, addig sajnos pont ezt a középső részt felejtettük el annyira, hogy ne tudjuk díjazni ezt a nagyon lassú bevezetést. Az utolsó, telefonos pasi cliffhanger-e érdekesnek tűnhet, a második évad a biztató befejezésnek hála talán kicsit változatosabb lesz. Mindenesetre a nagyon lassú sci-fik közül is egy átlagosnál kicsit közepesebb családdráma lett, hasonlóan az Interstellarhoz, ahol a filmes formanyelve miatt tudott azért változatos is lenni, azonban itt a sok letargikus és giccses képkavalkádban csak mélázva keressük a Mars és az ember közti kapcsolat mélységeit.
