
Elhagyott a nőm (már megint)
Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, ahogy Reisz Gábor megszólítja a közönséget, de nincs annál jobb, amikor – önéletrajzi ihletés ide vagy oda – az ember magára, a saját bénázásaira ismer, és mégis tud nevetni.
A fiatalabbak talán el sem hiszik, de volt olyan, amikor éveket kellett várni egy autóra, nyáron a szerencsések a vállalati üdülőbe mentek, ha mégsem, akkor a nagyihoz, nem volt a tévében minden nap adás, amikor meg igen, akkor is csak néhány csatorna közül lehetett választani (az is leginkább a baráti szocialista országokat jelentette). Tom és Jerryt először éppen a vállalati üdülőben láttam Siófokon, amíg a felnőttek kint süttették magukat a vízparton, mi, gyerekek a szálloda aulájában néztük az osztrák tévét. Mi még a vas és beton játszótereken törtük össze magunkat, az enyém tabletezés közben megy neki a lámpaoszlopnak (na jó, még előtte szólok neki). A bezzeg az én időmben és a régen minden jobb volt típusú összehasonlításoknak persze semmi értelme, megváltozott, felgyorsult a világ, amit az ember vagy elfogad, vagy végigpanaszkodja azt, ami még hátravan. 
A harmincas éveiben járó Tamást elhagyja barátnője, amitől mély letargiába esik és gyakorlatilag művészi szintre emeli az önsajnálattal vegyülő múltidézést. Eddigi élete során Tamás ugyanis minden nőbe beleszerelmesedett, aki csak szépen nézett rá, vagy akiről azt hitte, hogy most éppen szépen néz rá. Tamás amúgy reklámokat készít. Reklámokat, amikről fiatalon azt tartotta, hogy hazudnak, mert a valóságnál jobb színben tüntetnek fel egy terméket vagy szolgáltatást és az ember érzéseire apellálnak.
Az író-rendező-főszereplő Reisz Gábor időutazásra invitál minket. Informatikaórák, rendszerváltás, edzések, Vers mindenkinek és még hosszasan lehetne sorolni. Bár öt év van köztünk a javamra, benne van a filmben az egész gyerekkorom a jelmezek, a díszletek, a színek, a képi és zenei világ, az álmok, a vágyak, a félelmek, a csalódások és kudarcok által közvetítve. Művészileg, technikailag, dramaturgiailag, mindenhogy. Ő és én ugyanazok vagyunk, egyszerre érzem azt, hogy ez a film nekem készült és közben mindenkinek. Kétségtelenül érzelmi többletet ad, ha a hetvenes-nyolcvanas években született valaki, de a szerelem és a felnőtté válás annyira univerzális, annyira jelen van mindenkinek az életében, hogy lehetetlen nem találni valami fogódzkodót a cselekményben.
És nem lenne ez a film Reisz Gáboré, ha nem lenne szerethető valamennyi karakter, ha ezek a karakterek nem jelennének meg a legváratlanabb pillanatokban, a bejárati ajtót kinyitva pedig ne rögtön a buszra szállnánk fel vagy egy úszómedencében kötnénk ki. Szerelem, munka, család, politika, fiatalság, mindez egy fájdalmas szakítás köré felépítve. Első olvasatra nem férfiembernek való, pedig nagyon is az.



