Mi (Us), rendező: Jordan Peele, szereplők: Lupita Nyong’o, Winston Duke, Shahadi Wright Joseph, Evan Alex, Madison Curry, amerikai horror, 120 perc, 2019. (16)
A saját magunkon ejtett sebek
A Tűnj el! Oscar-díjas forgatókönyvíró-rendezője nem sokat teketóriázott, rövid időn belül előállt egy újabb jóféle mozival. A Mi nem veti meg a vérontást és az idegek borzolását, de mondanivalója jóval túlmutat a hétköznapi horroron.
1986-ot írunk, a kis Adelaide Wilson vidámparkba megy a szüleivel, ahol a kíváncsiságtól hajtva, apja figyelmetlenségét kihasználva elcsatangol és szörnyű megrázkódtatás éri. Ugrás a jelenbe, Adelaide férjével és két gyerekével nyaralni megy. Éppen csak kezdik belakni a nagy házat, amikor az este beálltával idegenek jelennek meg a kocsifelhajtón. A többszöri felszólításnak eleget téve nemhogy hátat fordítanának és elsétálnának, hanem egyre közelebb merészkednek. Wilsonékat hideg zuhanyként éri, hogy az idegenek tulajdonképpen ők maguk és nagyon úgy fest, hogy nem beszélgetni vannak itt.
Jordan Peele tévésorozatok írójaként és szereplőjeként kezdte, majd (a nálunk csak DVD-n megjelent 2106-os Keanu: Macskaland után) 2017-ben jött a Tűnj el! című horror, melynek forgatókönyvéért megkapta az Oscart. A fokozott érdeklődés és a magas elvárások nem törték meg a lendületet, bár a horror műfajának művelőjétől az ember valahol el is várja, hogy ne parázzon (ne roppanjon össze a siker súlya alatt). A zaklatók látszólag semmit nem akarnak jobban, mint az igazi Wilson család helyébe lépni, akik megpróbálnak rájönni, hogyan is kerültek ebbe a lehetetlen helyzetbe, majd a kezdeti meglepettség és riadalom után méltó ellenfélként lépnek fel.
A film az első pillanattól fogva igyekszik a nézőt kizökkenteni a komfortzónájából, melyhez klasszikus horrorfilmes megoldásokkal operál. A zenei aláfestés, a zörejek, neszek, a közeli erdő, a félhomályos utcák, a nagy ház a sok helységgel és kellemetlen emlékekkel csak a felvezetés Adelaide rossz előérzetéhez, aki azért – is – feszeng, mert annak idején éppen ezen a helyen történt vele az, ami után sokáig még beszélni sem tudott kisgyerekként.
Mikor a házban elszabadulnak az indulatok, felmerül a kérdés, hogy kint vagy bent vannak-e nagyobb biztonságban, de a külső környezet ebben a napszakban egyáltalán nem barátságos. A Mi érdekes magyarázatot ad az idegenek megjelenésére, érdemes odafigyelni az elején a szövegre. Az egésznek ugyanakkor van egy különös szimbolikája. Mindenkinek vannak félelmei, az ezekkel való szembesülés egyik ideális műfaja a horror. Itt nem csak fájdalomra, betegségre, halálra vagy bármilyen más veszteségre kell gondolni, ez lehet akár a társadalmi megítélés is.
Ahogy Wilsonék megjelennek, azonnal látszik, hogy nagyon adnak a külsőségekre, fontosnak tartják, hogy mit gondol róluk a környezetük. Drága autó, nagy ház a tengerparthoz közel, motorcsónak; sikeres, boldog és összetartó család ők a külső szemlélő számára. Alig érkeznek meg, máris megy a versengés a barátokkal, Tylerékkel, hogy ki mennyit gyarapodott anyagiak terén az előző találkozás óta. Mivel ezek a félelmek ál-Wilsonékban valós testet öltenek, a frusztráló gondolatok fizikai fájdalom formájában nyilvánulnak meg. „Fogja a pénzt, a slusszkulcsot, mindent, amit csak bír!” – mondja a családfő, utalva ezzel arra, kinek mi a fontos, mi az, amiért egyik ember a másik életére tör általában. És mennyire elgondolkodtató, hogy csak ezután jön a „Csináljon bármit, de a gyerekeimet ne bántsa!”. Végül eljutunk oda, hogy „Dögölj meg, te szemét!”. Mert Peele nem ad alternatívát, a betolakodók akár köddé is válhatnának, ahogy mindenki megbékél a démonaival, de nem, ezeket fizikailag meg kell semmisíteni, ami megint csak jelzésértékű. Szinte mindenkiben ott van ez a kettősség, a civilizált ember, akit a nevelés, az oktatás, a szokások, a társadalmi normák, az erkölcs és a jog terelget és béklyóba köt, illetve a civilizációs burok alatt az állat, az ösztönlény, szélsőséges esetben a „gonosz én”.
Az idegenek látszólag a lélek nélküli Wilsonék, de az élet-halál harc közepette hőseink is levetik magukról ezt a civilizációs burkot – vajon miért mondjuk valakire azt, hogy kivetkőzik magából? – és egy idő után már nagyon nehéz eldönteni, hogy ki az üldözött és ki az üldöző, ki a vad és ki a zsákmány. Az ember könnyen képes megsebezni saját magát, másokat vagy a bolygót, amelyen él. A Mi egy család történetét mutatja be ugyan, de nem nehéz továbbgondolni és kitekinteni az egész világra. A kezdő képsorok 1986-ban játszódnak, ahol különös jelentőséggel bír a Hands Across America nevű kezdeményezés. Ennek kapcsán hozzávetőleg 6.5 millió ember alkotott élőláncot, hogy felhívja a figyelmet a szegénységre, éhezésre és hajléktalanságra. Ebben az időszakban gyakoriak voltak a különböző adománygyűjtő akciók (pl. Live Aid) és most, mikor 2019-et írunk, még mindig vannak háborúk, létezik szegénység, éhezés és hajléktalanság. Minden aktualitása ellenére az egész egyfajta tüneti kezelésnek, de még inkább hiábavalónak tűnik. El lehet tehát távolodni ilyen messze is Wilsonéktól, ezáltal Peele alkotása jóval túlmutat egy hétköznapi horrorfilmen. Megvan benne a nyers erőszak, a másik fizikai megsemmisítése, de közben ott a társadalomkritika, a pszichológiai lenyomat, az egyén egzisztenciális válsága és elhelyezése ebben az egész katyvaszban.
