FOMO – Megosztod és uralkodsz, rendező: Hartung Attila, szereplők: Yorgos Goletsas, László Panna, Bouquet Gergely, magyar dráma, 91 perc, 2019. (16)
„Az internet nem felejt”
Van itt egy film, ami bár nem tökéletes, mégis minden középiskolásnak, tanárnak és szülőnek látnia kéne. Mert hiába tudod, mikor volt a mohácsi csata, ha egyetlen felelőtlen tett megosztásával tönkreteszed a saját magad és mások életét.
A FOMO szereplői érettségi előtt álló diákok. Négy srác, vagyis a „Falka” különböző videókat osztanak meg a neten, ahol általában vagy egymás állítják különböző kihívások elé, vagy csak simán másokat aláznak, mert azt hiszik, hogy ettől menők. Jobban mondva nem hiszik, hanem tudják, mert a dolog valóban működik. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a maguk szerény módján viszonyulnak a sikerhez. Egy házibuliban az egyiküket addig heccelik a többiek, amíg egy kvázi eszméletvesztésig lerészegedett lányt felhasználva próbálja férfiasságát (lásd fent: menőségét) bizonyítani. A dolog kikerül a netre és innentől kezdve nincs megállás, nem lehet sem visszacsinálni, sem pedig csak úgy egyszerűen törölni (meg nem történté tenni).
Miközben írok, általában két dologtól próbálom függetleníteni magam, az egyik, hogy mit gondolnak mások a filmről és mit gondolnak maguk az alkotók, a másik pedig a saját személyes élmények, melyek esetlegesen kapcsolódnak a film témájához. A FOMO esetében az előbbihez mindenképpen tartottam magam, nem szeretném, ha bárki és bármi is befolyásolna (még akkor is, ha mellélövök), az utóbbi azonban szinte lehetetlen. Ez a dolog ráadásul kettős, mert egyrészt negyven felett is (nem szeretnék úgy fogalmazni, hogy ellenére, bár sokan csodabogárként tekintenek rám emiatt) elég aktív vagyok a közösségi médiában, másrészt a fiam pár éven belül eléri a film szereplőinek életkorát és a látottakra szülőként bizony fel kell készülnöm és őt magát is fel kell készítenem.
„Aggódjanak a lányos apák!” – szokta volt mondogatni Charlie Harper, de azért ez nem ilyen egyszerű. Rengeteg írott és íratlan szabály létezik, ráadásul olyan világban élünk, ahol felgyorsultak a dolgok, beleértve a hírek és élmények megosztását, a véleménynyilvánítást, az ítélkezést és ami talán a legfontosabb, a közgondolkodás formálását. Miközben úton-útfélen azt próbáljuk üzenni magunkról, hogy mennyire mások vagyunk (különlegesek, egyéniségek stb.), mint a többiek, folyamatosan keressük a velünk – közel – azonos véleményű, ízlésű stb. emberek, csoportok társaságát, befogadókészségét (a Brian élete mennyire örökérvényű alkotás). 
Az okostelefon csak annyira okos, mint a felhasználója, éppen ezért szoktam az engem kritizálóknak azt mondani, hogy számomra tévé, újság, könyv, rádió, mozi, programajánló, térkép, levelező, határidőnapló, telefonkönyv, munkaeszköz (!) stb. egyben és a nyomkodása nem azt jelenti, hogy kizárólag ott élem az életem, mint ahogy azt sem, hogy nyugodt szívvel lépek le a járdáról pirosnál. A gyerekek egészen korán elkezdik ezeket az eszközöket nyomogatni, használni, ugyanakkor sehol nem látom a nyomát annak, hogy erre bárki is felkészítené őket. Sőt, sokszor maga a szülő adja a kezébe, hogy addig is csendben van (lásd még kóla és chips), miközben ő maga esetleg digitális analfabéta. Mondjuk, ha nem lenne az, nem adná csak úgy a kezébe (kacsint). Mindenki volt fiatal (az olvasók közül bizonyára sokan most is azok) és csináltunk hülyeségeket, amiket utólag megbántunk. „Ha nem posztolod, meg sem történt” – szólt nem is olyan rég a reklámszöveg, azonban senki nem hívta fel a figyelmet arra, hogy egyrészt, amit már kiposztoltunk, azt elé nehéz visszacsinálni, másrészt a ránk nézve terhelő, akár jogi következménnyel járó dolgok és a cicás képek között az eszköz nem tesz különbséget (lásd még Gyakornokok, ahol üzenetküldés előtt feladatokat kellett megoldani, nehogy másnap, immáron józanul szembesüljünk a saját hülyeségünkkel).
Szóval itt van nekünk ez a fiú és ez a lány, akik mindketten jó nagy szarban vannak. A falka többi tagja mintha amnéziában szenvedne, egy hónappal az érettségi előtt nem szeretnének repülni az iskolából, így már nem emlékeznek arra, hogy ők biztatták szegény srácot és különben is, ettől még mondhatott volna nemet. A megosztott képek és videók miatt a lányt az internet népe cincálja szét, nem csoda, ha nem akar az emberek szeme elé kerülni. A szülők fel vannak háborodva, persze mindenki a másik gyerekét okolja, az iskola meg sunyít, hiszen kinek kell a botrány. Hiteles, egyben sokkoló kórkép.
Tekintsünk el attól, hogy egy jó nevű gimnáziumban egy hónappal az érettségi előtt a diákok házibuliról házibulira járnak vagy hogy az egyiküket már fel is vették a Miami Business Schoolra (csak mert olyan jól cseng a neve) pontszámok alapján, mint ahogy attól is, hogy a cselekmény egy dologra koncentrál, így a cigányozás, zsidózás, buzizás, migránsozás, trianonozás, csicskáztatás stb. csak egy-egy pillanatra (gyakran mindenféle válasz nélkül) vannak jelen (de jelen vannak). A kiválóan működő gyerekek mellett Stohl Andrást, Herczeg Adriennt, Szávai Viktóriát és Vincze Gábor Pétert láthatjuk szülőként, iskolaigazgatóként és tanárként.
Hartung Attila első nagyjátékfilmje, a FOMO stílusában modern és fiatalos, előszeretettel nyúl a közösségi média látvány- és gondolatvilágához, ugyanakkor ijesztően realista, a humor mellett előszeretettel sokkolja a nézőt. A fiatal felnőttek különösen veszélyeztettet és sérülékeny korosztály, védelmük, felkészítésük, össztársadalmi feladat és érdek politikától, hitvilágtól, pártállástól…és minden hasonló felnőttes baromságtól függetlenül. A forgalmazó YouTube csatornáján az előzetes alatti kommentek is a fentebb leírtakat igazolják (a sajtón kívül más még nem nagyon láthatta a filmet).
