Az ír (The Irishman), rendező: Martin Scorsese, szereplők: Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci, amerikai életrajzi dráma, 209 perc, 2019. (16)
„A bennfentes kívülálló, avagy Scorsese Végjátéka”
Scorsese filmjében a teljes hollywoodi olasz közösség felvonul, a távolmaradás csak igen indokolt esetben elfogadott. Az ír származású teherautó sofőr, Frank Sheeran a véletlennek köszönheti, hogy kapcsolatba került az olasz maffiával, ám ez a kapcsolat – a többiek – élete végéig kitart. Egyenessége és hűsége akár példaként is szolgálhatna, ha nem másokat tett volna el láb alól. 
Karácsonyra mi sem lehetne szebb ajándék egy filmkritikusnak, mint egy Scorsese rendezte filmről írni a Marvelre tett kijelentésének, valamint a streaming szolgáltatók és a hagyományos mozik öldöklő párharcának tükrében. Ugyanakkor van úgy, hogy az emberfia nem él ezzel a páratlan, talán soha vissza nem térő lehetőséggel és egyszerűen csak beül egy moziba, ahol jól akarja érezni magát. Az ír teszi a dolgát, lassan, komótosan épül fel, nem siet sehova, elvégre egy, a munkában megfáradt „szobafestő” mesél nekünk egy 77 (november 17.) éves rendező által láttatva.
Egy idősek otthonában járunk, ahol Frank Sheeran „Az ír” (Robert De Niro) eleveníti fel életének azt a több évtizedes korszakát, amit a maffia szolgálatában töltött. Szokatlan módon nem az elején, hanem a vége felé kezdi egy utazással. Russell Bufalino (Joe Pesci), a szicíliai születésű maffiavezér sofőrjeként ők és feleségeik egy esküvőre tartanak, innen tér majd vissza megismerkedésükhöz és barátságukhoz. Frank az olasz frontot megjárva teherautó sofőrként dolgozik. Amikor egy útszéli benzinkút közelében lerobban, Russell „Az öreg” lesz az, aki kisegíti, ám ekkor még fogalma sincs róla, kivel is hozta össze a sors. Frank teherautósofőrként megcsinálja a maga kisebb-nagyobb balhéit, ám az elszámoltatás elmarad, a szakszervezet – pontosabban a jól megfizetett, furfangos zsidó ügyvédek – rendre kihúzza őt a bajból. Az a szakszervezet, mely egy 8 milliárd dolláros alapot kezelt és melynek élén James Riddle „Jimmy” Hoffa (Al Pacino) állt. 
Scorsese filmje a szakszervezet, a maffia és a politika összefonódását mutatja be Frank visszaemlékezésén keresztül, aki rövid idő alatt Russell köreiben találja magát és az egyik legmegbízhatóbb embereként rengeteg dologba nyer betekintést. Hoffa, a Bufalinok, a Gallok, a Brunok, az Andretták, a Salernok, a Testák, a Prvenzanok stb. mind-mind megfordulnak a vásznon, Frank pedig szenvtelenül végzi el a rábízott feladatokat, aminek leginkább saját családja látja kárát. A korszak valamennyi „híressége” felsorakozik tehát, a valós személyek valós történelmi események részesei, ahol a leszámolások és a béke jegyében köttetett házasságok egyformán mindennaposak. A Disznó-öbölbeli incidens, a kubai rakétaválság, a Kennedy-gyilkosság stb. révén a politika is aktívan jelen van, a szakszervezet, a maffia és a kormány hol egymás ellenségei, hol pedig egymás szövetségesei. 
Frank pedig egész idő alatt nem csinál mást, mint amit a háborúban: megpróbál túlélni. Ő nem egy tábornok, nincsenek katonái, nincs sem tüzérsége, sem tankjai és hasonlók. Parancsot teljesít, rejtekhelyet keres és reméli, hogy nem veszi észre senki, ugyanakkor ő mindenkit lát, aki rá nézve veszélyes lehet. A jó katonát azonban előléptetik és kitüntetik, ám ezáltal elő kell bújnia a rejtekből, meg kell mutatnia magát, döntéseket kell hoznia, egy idő után már nem csak magáért, hanem másokért is felel, és ha ez nem lenne elég, ellenségei számára is felértékelődik.
A CGI-jal megfiatalított színészektől csak addig féltem, amíg meg nem láttam őket, nem tudom, hogy ez jelenti-e a mozi jövőjét, minden esetre működött a dolog és igazából csak a maszkmestereket sajnálom. Scorsese tényleg nem siet sehova, de pontosan tudja, hova tart. Teszi ezt, azzal a fél évszázados nem sokaknak megadatott tehetséggel, a korábbi gengszterfilmes klasszikusait látva (Aljas utcák, Nagymenők, Casino) a rosszmájúak majd azt károgják: rutinnal. 
Az tény, hogy a végére elég nehezen engedte el hőseit, a három és fél órából lehetett volna még nyesni, mert némelyik jelenetet vagy láttuk már többször kis módosítással, vagy szimplán indokolatlanul el vannak nyújtva. Bár az emberek hullanak, mint a legyek, és egy gyilkosság végrehajtását még mindig Marty bácsi tudja ennyire szenvtelenül tálalni, mintha az illető csak egy vécépapír-guriga cseréjét hajtaná végre. Azért korántsem az erőszakról szól és még némi humort is sikerült becsempészni, ami különösen a párbeszédekben domborodik ki, jó néhánynál Tarantino is csettintett tuti (pl. Hoffa-Pro találkák vagy a kissé értelmetlennek tűnő „halas-dialóg”). A zene, a fényképezés, a vágás, a színészi játék – zömében – olyan, amilyennek lennie kell, amit ezektől az emberektől elvárunk (elvártam).
77 évesen mások már a saját démonaikkal küzdenek, melynek eredményét gyakran ők maguk sem értik, nemhogy a nézők (Isten, teremtés, űrlények, indokolatlan erőszak és perverzió, zűrzavar stb.). Scorsese hozzájuk képest úgy szembesíti Franket a tetteivel, hogy saját, személyes élményeit, tapasztalatait, világképét, vallásosságát stb. csak a legszükségesebb mértékben építi be, gondosan elkerülve ezzel a „vénségére ez is megbolondult” megjegyzéseket. Akárhogy is ez egy generáció nagy 50 éves osztálytalálkozója, amivel a mozi egy nagyon fontos korszaka is elbúcsúzik, ezért minden filmszerető odaadó tisztelettel és meghatódottsággal fogja végigülni.
Természetesen Az írt a tévében is meg fogom nézni, de igazán jól a nagy vásznon mutat.
[…] Az ír – kritika […]