Too Old to Die Young, készítők: Nicolas Winding Refn, Ed Brubaker, szereplők: Miles Teller, Augusto Aguilera, Nell Tiger Free, amerikai thriller és dráma minisorozat, 55 perc, 1. évad, 2019.
Nicolas Winding Refn olyan sorozatot készített az Amazon jóvoltából, amit nagyon nehéz megemészteni, egyszerre művészi és művészkedő, nagyon színes, de mégis szürke a hangulat és talán a leglassabb dolog, amit valaha láttunk, de tényleg: annyira lassú, hogy senkit nem hibáztatunk, ha beleteker. Egy neon-western, hasonlóhoz még nem volt dolgunk, valódi zsánerdarab. 
A Too Old to Die Young egy alapvetően két szálon futó történet, amiben egy korrupt zsaru (Miles Teller a Whiplash-ből) még korruptabb társát megölik egyik éjszaka szolgálat közben. A főszereplő ezután egy olyan osztályra kerül a rendőrségen, ahol nem érzi igazán jól magát, inkább önbíráskodó bérgyilkosnak áll be egy kétszemélyes társaság harmadik tagjaként, miközben építi kapcsolatát egy fiatalkorú lánnyal, aki nem mellesleg milliomos. A másik szálon egy mexikói bandavezérrel van dolgunk, akinek az új csaja maga az ördög és akik Amerikába költözve hozzák el a maffia-poklot. A szálak összeérnek, de ez nem érdekes. Mármint tényleg, a sztori itt a legjelentéktelenebb hozzávaló, oly annyira, hogy a készítők szerint a sorozat totálisan random sorrendben is lejátszható, akkor is érteni fogjuk mi történik. Habár a történetvezetés hagy kérdéseket maga után, egy valamiben biztosak vagyunk: ennyire lassú sorozatot még soha nem láttunk. A tíz rész összesen 13 órát tesz ki, a legtöbb 75-90 perces és a második rész igazán próbára teszi nézőit, mert az egész felér egy festménynézegetéssel. A legtöbb snitt ugyanis a végtelenségig ki van tartva és csak bámuljuk a képet, mint valami lenyűgöző festményt a múzeumban.
Az egyetlen ember, aki megteheti, hogy ilyen stílusú sorozatot gyárt, az Nicholas Winding Refn, aki a Drive-val lett közismert és még talán a Bronson-nal tálalt valamit, ami egy nagyobb közönség számára is emészthető, de a Neon Démonnál és a Csak Isten bocsáthat meg esetében már csak a fanatikusok maradtak rajongói. Refn-ről tudni kell, hogy színvak, ami magyarázatot ad arra, hogy miért használ ennyi élénk és neonos színt: ez az egyetlen módja, hogy érzékelje a kontrasztot a felvételeken, másrészt művészetét kicsit könnyebb megérteni, ha ismerjük a mozgógéphez való hozzáállását. A dán rendező szerint ugyanis a csend a legnagyobb eszköz egy filmben, mert nagyon hozzászoktunk a hangokhoz és a zajhoz és ezzel együtt kényelmetlenül érezzük magunkat ha nincsenek hangok. Az állandó párbeszédekkel a filmekben mindig megmondják, hogy mit gondoljon a néző és pontosan ezért veti be Refn a csend erejét, mert így rákényszeríti a nézőit, hogy egyéni gondolatai legyenek azzal kapcsolatban, amit éppen néz.
A Too Old to Die Young-ban tulajdonképpen a csúcsra járatja eddigi életművét és még nyomatékosabban hagyja ott a kézjegyét mindenen. Mindenki pszichopata, Los Angeles úszik a neonban, erősen noir is a hangulat, amellett, hogy horror és thriller is egyszerre, a legvéresebb és brutálisabb fajtából. Természetesen sok a szimbolika, az epizódok mindegyike egy tarotkártya lapról lett elnevezve és ezzel együtt rengeteg bibliai utalást is kapunk. A párbeszédek nyújtottak, de inkább mindenki csak áll és bámul, totál abszurd amit látunk, de mégis elegáns és szórakoztató a maga perverz módján. A gyilkolás és az erőszak bibliája amit itt fellapozunk és ugyanolyan meghökkenéssel nézzük végig egy kétgyerekes családanya meggyilkolását, mint a melegpornó producer papét. Művészileg nagyon átgondolt, meg is hipnotizálja a nézőt minden egyes képkocka, de ha valaki azt mondja dögunalmas, annak is igaza van. Az, hogy öncélú, az nem kérdés, de nem is tagadja, viszont elvont és modern is egyszerre, miközben bekúszik a szintizene itt-ott a háttérben.
Valahol nézhetetlen a Too Old to Die Young, nem is lesz folytatása, az is csoda, hogy elkészült, de aki megnézte, az valószínűleg totál nem értette mi történik a végén az utolsó részben, és mégis annyira, de annyira Nicholas Winding Refn-es az egész az összes antihősével együtt. Nehéz ajánlani, de ugyanilyen nehéz volna azt is kijelenteni, hogy rossz, mert egyértelműen nem az, egyszerűen csak más, nagyon nagyon más, mint bármi, amit eddig láttunk, főleg a mai sorozatérában.
