Családi karácsony (Den tid på året), rendező: Paprika Steen, szereplők: Paprika Steen, Jacob Lohmann, Sofie Grabol, dán vígjáték, 101 perc, 2018. (6)
„Pofavizitdíj”
Az ünnepekre készülődve mindig öröm olyan filmet látni, ami pontosan leírja azt, ahogy az őrület végére érezzük magunkat. A kínos családi összejövetelek minden fordulatát tartalmazza ez a film, emellett jellegzetesen dán is. Aki szereti a kíméletlenül őszinte északi mozikat, jó eséllyel nem fog csalódni.
Karácsonyra készül a család, sorra érkeznek be a telefonhívások, ki mit hoz, mikorra várható, kivel jön és hasonlók. Úgy tűnik, a házigazdák pontosan tudják, mire vállalkoztak. Úgy tűnik. Hiszen mi baj lehet abból, ha évente egyszer összejön mindenki, elfeledve a korábbi sérelmeket és/vagy mindazt, ami miatt az év más napjain erre a találkozásra nem került sor. De vajon meddig tart ez az álszenteskedés, ki lesz az első, aki odamond valamit a másiknak, amivel elindítja a lavinát? A dán filmek azért jók, mert süt belőlük a dánság. Mert hiába ismerünk magunkra, hiába foglalkoznak mindenkit érintő problémákkal, valahogy érződik, hogy ezeknek az embereknek éppen azért az a kínjuk, ami, mert dánok, mert ott élnek. A fekete humor, a kíméletlen őszinteség, a hűvös precizitás és az éles társadalomkritika az északi mozik védjegye, amit előszeretettel alkalmaznak a vígjátékok esetében is. 
A kínos családi összejövetelek mindig hálás téma, de persze ezt sem úgy kell elképzelni, mint pl. egy hollywoodi film esetében. Azon túl, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe, az év vége felé van, amikor az ember számadást készít leginkább arról, mennyi minden nem valósult meg abból, amit eltervezett. Amikor a csapból is az folyik, hogy mindenki szeressen mindenkit és ennek legjobb módja, ha súlyos tízezreket hagyunk ott a lázában, akkor legszívesebben baltát állítanánk minden képernyőbe és hangszóróba. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb öngyilkosság ilyenkor történik és bár igaz, hogy főként a magányos emberek körében, de vajon mennyivel jobb egy estére összezárva lenni azokkal, akiket egész évben igyekeztünk különböző indokokkal elkerülni. És vajon mennyire egyszerű ezeknek az embereknek ajándékot vásárolni. Valami személyeset (a személytelenségben), valamit, ami hiányzik, amire szüksége van, ami illik hozzá, vagy éppen elfogyott, elromlott, tönkrement. Vagy csak esünk túl rajta, hiszen egy botmixerrel sosem tévedünk. 
Egy darabig mindenki türtőzteti magát, igyekszik jól nevelten viselkedni, de semmi nem tart örökké, előjön a másik kapcsolata, házassága, munkája, na meg a gyerekei és ahogyan neveli őket. Lehet azon élcelődni vagy éppen frusztrálódni, ki milyen otthonba megy haza, milyen autóval jött, milyen ruhát, órát, ékszert visel stb. Amikor már kellően a földbe döngöltük egymást, vehetjük a cipőt, sálat, sapkát, kabátot. Csakhogy ezúttal az időközben leesett tetemes mennyiségű hó megakadályozza, hogy bárki is – csak úgy – hazainduljon innen és talán mindenki el tudja képzelni azt a helyzetet, amikor már nagyon mennénk valahonnan és nem tudunk, különösen, ha továbbra is azokkal kell egy légtérben lennünk, akik vérig sértettek minket vagy mi őket.
Lényegében nem látunk mást, mint átlagos embereket átlagos problémákkal, vágyakkal, tervekkel, sérelmekkel. Az ember gyarló, irigy és kárörvendő, szívesen néz, hallgat vagy olvas olyat, ahol másnak ugyanolyan problémái vannak vagy – hál istennek – rosszabbul megy. Ezért szeretjük az ilyen mozikat is, ahol mindenki nekimegy a másiknak, mert olyan dolgok kerülnek kimondásra, olyan dolgokat tesznek meg helyettünk, amihez nekünk talán nincs meg a bátorságunk. Sebaj, majd jövőre. A családi karácsonyt hat kategóriában jelölték a Dán Filmdíjra (Robert) és hét kategóriában a dán filmkritikusok Bodil-díjára (a forgatókönyvért meg is kapta). Nagy nemzetközi menetelésre nem számítok, de mindenképpen ajánlom azoknak, akik az ünnepek idejére sem hagynák el a Galaxist.
