Foglyok, rendező: Deák Kristóf, szereplők: Szamosi Zsófia, Fekete Ernő, Sodró Eliza, magyar dráma, 100 perc, 2019. (12)
Sok jó ember…
A recski kényszermunka táborból csak néhány emberek sikerült megszöknie, a Foglyok az utánuk indított hajtóvadászat egyik momentumát örökíti meg. Az ÁVÓ sokszor napokra beköltözött a gyanúba keveredett családokhoz, hátha valakiből sikerül a puszta jelenlétükkel kicsikarniuk a beismerő vallomást. A Mindenkivel Oscart nyerő Deák Kristóf egészestés tévéfilmje a Rákosi-korszak abszurditását hozza el a képernyőre és bebizonyítja, hogy a rendező nem csak a rövid történetekhez ért.
A Foglyokról nehéz úgy írni, hogy az ember nem a filmben elhangzó kérdés megválaszolásával kezdi a gondolatait. A történet ugyanis annyira abszurd, hogy a szereplők részéről is elhangzik, vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy mindezen nevetni tudjanak. Akkor és ott bizony nem lett volna túl bölcs dolog, de évtizedekkel később nézőként már megengedhetjük magunknak ezt a luxust. A cselekmény éppen attól működik jól, hogy képes különbséget tenni a vicces és az abszurd között. Az adott helyzetben lévő szereplők többsége képes felmérni annak komolyságát, de valahol legbelül azért ott munkálkodik bennük az ilyen a világon nincs. Mi pedig évtizedekkel később tudjuk, hogy de igen, volt ilyen és milyen jó lenne, ha többet soha nem fordulna elő.
1951-et írunk, öltönyös-nyakkendős ÁVÓ-sok dörömbölnek egy lakásajtón, egy fényképet mutogatva keresnek valakit. Az ott élőkön úrrá lesz a rémület, de persze tagadnak mindent, amire válaszul a nem várt látogatók bezárják az ajtót. Belülről. A továbbiakban nem sokat kérdezősködnek, inkább néma jelenlétükkel demoralizálják a családot. Mivel Gaálék nem adnak magukról életjelet, rövidesen megjelennek az érdeklődő munkatársak, szomszédok, rokonok, házmester stb., akik még nem tudják, hogy aki a lakásba betette a lábát, az többé nem hagyhatja el. A kényszerű együttlét és az, hogy senki nem tud semmit teremti meg azt az atmoszférát, amire tényleg az abszurd a legjobb szó. Gyakorlatilag megszűnik a privát szféra, meg kell osztaniuk egymással a fürdőszobát, a WC-t, az élelmet, a fekhelyet, de még a gondolatokat is, hiszen nincs hova félrevonulni a problémákkal.
A filmben sokszor elhangzik az, aki becsületes, annak nincs félnivalója (vagy valami hasonló), miközben mindenki tudja, hogy az államhatalom tulajdonképpen azt állít az emberről, amit akar és van egy pont, ahol mindenki megtörik, beismerve olyan dolgokat, amiket soha nem követett el. Mindez azt jelenti, hogy önmagában édeskevés, ha Gaálék valóban nem ismerik a képen látható férfit. Napok telnek el ebben a bizonytalanságban, a helyzetet még azok sem élvezik, akik pusztán csak parancsot teljesítenek, de a haverkodás, az empátia nem túl célravezető egy olyan korban, egy olyan rendszerben, ahol bárki bárkit feljelenthet.
A rövidfilmjével Oscar-díjat elnyerő Deák Kristóf nem követte el a rövidfilmesek hibáit, vagyis nem egy rövid történetet húzott el a végtelenségig és nem egymással semmilyen vagy laza kapcsolatban álló rövid történeket helyezett egymás mellé, hanem egy kerek egészet hozott létre.
A Foglyok tévéfilmmel Deák Kristóf biztos kézzel helyezte a képernyőre az általam oly sokszor emlegetett abszurditást. Úgy mutat be egy korszakot, hogy szinte alig hagyja el a lakást, a kényszerűségből összezárt, különböző korú, nemű, foglalkozású és habitusú emberek gesztusai, gondolatai, mondatai lesznek azok, melyek átfogó képet adnak a rendszerről. Ehhez – többek között – egy nagyszerű színészi gárda állt a rendelkezésére.
