
Álompasi
Velence, Torontó és Zürich után végre itthon is láthatjuk a Szerdai gyerek rendezőjének második nagyjátékfilmjét. Horvát Lili úgy boncolgatja a szerelem mélylélektanát, mint főszereplője az emberi agyakat.
Amikor az ember szerelmes, hajlamos érzelmi alapokon döntéseket hozni, melynek célja -minden mást ennek alávetve – a szerelem beteljesülése. Ezek a döntések sokszor a nem csak a külső szemlélődő számára tűnhetnek értelmetlennek és átgondolatlannak, hanem – egy-egy nyugodtabb pillanatban – a döntéshozó számára is. Vizy Márta (Stork Natasa) a szakmai elismerést és az anyagi megbecsülést, jól menő amerikai praxisát hagyja maga mögött, amikor úgy dönt egy férfi miatt hazajön Magyarországra.
Drexler Jánossal (Bodó Viktor) egy orvoskonferencián ismerkedik meg, ahol megbeszélik, hogy egy hónap múlva találkoznak kedvenc helyén, a Szabadság-híd pesti hídfőjénél. János azonban nem jön el, ezért Márta megpróbálja felkutatni őt. Egykori tanáránál munkára jelentkezik, aki a döntéssel járó – minden szempontból – visszalépés mögött látni véli a vak szerelmet, de nem tudja lebeszélni kedvenc tanítványát arról, hogy hülyeséget csináljon. Márta így közelebb kerül Jánoshoz, a találkozás azonban váratlan fordulatot hoz, a férfi nem ismeri fel őt.
Érdekes kontraszt figyelhető meg a szerelem lebegő állapotának érzékeltetése és a magyar egészségügy, a kórházi viszonyok, illetve onnan kilépve a főváros és az ott élők mindennapjainak bemutatása között. Történik mindez úgy, hogy Mártának orvosként nagyon is észnél kell lennie és két lábbal a földön kell állnia. A vágás, a zene, az operatőri munka ebből a szempontból (is) nagyon egyedi és ötletes, fiatalos.
Amikor az ember gyakorlatilag naponta jár sajtóra, nincs ideje sokáig emésztgetni egy filmet, sokat számít az első benyomás, amit a film nézése közben, illetve a terem elhagyása utáni pillanatokban érez, gondol. Az utóbbi időben kicsit lassítottam és azt vettem észre, hogy még napokkal később is ez a film jár a fejemben, ráadásul minden hibájával együtt egyre jobban kedvelem. Sem akkor és ott, sem pedig most nem tudom eldönteni, hogy részleteiben kedveltem és összességében nem annyira vagy éppen fordítva, de szurkolok neki, mert bár nem egy könnyű valami (tényleg idő és hangulat kell hozzá), szórakoztató, friss és egyedi.
Nem tudom, mennyire jó ötlet összehasonlítani és ezt itt megosztani, de bizony a vetítésről kifelé jövet azt találtam mondani, hogy sokban hasonlít a Testről és lélekről-re és utóbbi éppen annyival jobb, amennyivel Enyedi Ildikó jobb rendező. Most már inkább valami más jelzőt keresnék, de inkább tegyük ezt közösen, miután mindenki megnézte. A szerelem soktényezős dolog (nem egzakt tudomány), ennek megközelítése, filmes feldolgozása számtalan módon történhet, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre minden esetre túllép azon, hogy csak a címében legyen különleges.


