A felszabadító (The Liberator), forgatókönyvíró: Jeb Stuart, rendező: Gregorz Jonkajtys, szereplők: Bradley James, Martin Sensmeier, Jose Miguel Vasquez, amerikai háborús minisorozat, 1 évad (4 rész, 50-55 perc), 2020. (16)
Ember az embertelenségben
A Viharmadarak Szicíliától Dachauig 500 nap alatt jutottak el gyakran szinte nulláról töltve fel az alakulatot, melynek katonái főként őslakos indiánok, munkanélküli cowboyok és mexikói-amerikaiak közül kerültek ki. Az angol Alex Kershaw 2012-ben megjelent II. világháborús regénye hibrid technológiával, a CGI és az élőszereplős felvételek vegyítésével, animációs minisorozatként érkezett a Netfilxre.
A II. világháború egy felkapott és sokak érdeklődésére számot tartó téma, a tudományos-ismeretterjesztő csatornák nem véletlenül ontják magukból az ilyen tartalmakat, de filmek és sorozatok is készülnek szép számmal a mai napig. Bevallom őszintén, bár a Viharmadarakról már hallottam, a főszereplő Felix L. Sparks (Bradley James) személye nem volt ismert számomra, így mielőtt egy menetben ledaráltam volna a négy részt, gyorsan „kigugliztam”, mi is lett vele, túlélte-e a háborút vagy hősi halált halt a csatamezőn. Saját magamnak spoilerezve továbbra is nagy izgalommal láttam neki a különleges atmoszférájú sorozatnak, ami rotoszkóp eljárással készült.
A rotószkóp eljárás nem új keletű dolog, 1915-ben találták ki, hogy egy élő személy valós mozgását ültetik át animációba. Az élő szereplő mozgását tartalmazó filmszalag kockáit egyesével vetítették rá egy fehér felületre és másolták át a mozgás fázisait. Az eljárás a mai napig használatos, csak a megvalósítás módszere változott. A közelmúlt talán legemlékezetesebb ilyen filmje a Linklater rendezte Kamera által homályosan (2006), ahol a 23 napos filmforgatást egy 18 hónapos rajzolási szakasz követte számtalan problémával és jelentős költségekkel. Ugyancsak ezzel a technikával készült az osztrák-német Teheráni tabuk (2017) és a lengyel-spanyol-német-belga-magyar Még egy nap élet (2018), melynek elkészítésében a budapesti Puppetworks animációs filmstúdió vett részt. A tervek szerint 2021-ben érkezik a hazai gyártású Műanyag égbolt is, ami egy 2121-ben játszódó sci-fi animáció, a helyszín pedig Budapest a Föld növény- és állatvilágának elpusztulása után.
A felszabadító esetében az animációvá való transzformálást triószkópnak hívják (ez a gyártásban résztvevő animációs stúdió neve is) és egy új, hibrid technológiaként van beharangozva, mely a CGI és az élőszereplős felvételek vegyítését jelenti (vajon mi a tri harmadik eleme?). A látványt bizony szokni kell, mert mind az élő, mind pedig az élettelen környezet „be van satírozva”, hogy egy pillanatra se felejtsük el, mi most egy rajzfilmet nézünk. A drónfelvételeket idéző, magasból készült képek vízfestményeket idéznek, a romok és kövek pedig olyanok, mintha papírból lennének hajtogatva, illetve összegyűrve. Az eljárás ugyanakkor lehetőséget teremt arra, hogy az élőszereplőkkel felvett jeleneteket korhű körítéssel egészítsék ki, így a helyszínek, tájak, épületek, felszerelések, egyenruhák és járművek stb. hűen tuják visszaadni a második világháború eseményeit és ehhez – valószínűleg – nem kell tömegével alkalmazni az egykori. A különböző internetes hadtörténeti fórumokon már elindult a sorozat ilyen szempontból történő szakértése és ha túltesszük magunkat azon, hogy pl. a katonák lábán látható csizmát csak egy évvel később rendszeresítették, akkor – a lényegre koncentrálva – talán még élvezni is fogjuk a látottakat, hallottakat.
A Viharmadarak az oklahomai nemzeti gárda egysége volt, mely a II. világháborúban szerzett elévülhetetlen érdemeket magának, de részt vett a koreai háborúban is. Érdekesség, hogy a harmincas évek előtt az alakulat jelzése a szvasztika volt, utalva arra, hogy az állomány jelentős részét az őslakos indiánok tették ki. Érthető módon, ezt cserélték le később az ugyancsak őslakos indián szimbólum viharmadárra. Az alakulatot 1943-ban vetették be Szicíliában és 500 napnyi öldöklő küzdelem után jutottak el Dachauba. Végig verekedték magukat az olasz csizmán (Salerno, Anzio), majd Dél-Franciaországot felszabadítva Németország erdős, hegyvidékes területein, mialatt hatalmas veszteségeket szenvedve megannyi kitüntetésben és elismerésben részesültek (ugyanakkor háborús bűncselekmények is beárnyékolják az alakulat hírnevét). Parancsnokuk, Felix Lawrence Sparks Texasban született, majd a nagy gazdasági világválság után a szülei Arizónába küldték egy nagybácsihoz, ahol előbb hajógyári munkásként dolgozott, majd beállt a seregbe.
A rábízott alakulat főként munkanélküli cowboyokból, mexikói-amerikaiakból és indián őslakosokból állt, akik otthon nemigen barátkoztak volna, sőt, a legtöbb helyről az utóbbiak ki is voltak tiltva. A seregben ugyancsak lenézték őket, így nem csoda, hogy Sparks A piszkos tizenkettőt (1967) idéző jelenetben (vagy éppen fordítva) a fogdából verbuválja össze csapatát, mivel a legtöbben elég nehezen viselték az állandó gúnyolódást, megaláztatást. Sparks azon túl, hogy egy rendkívül bátor, összetartó és ütőképes csapattá kovácsolja őket, a végsőkig kiáll emberei mellett, sokszor a feletteseivel és/vagy fehér katonatársaival való konfliktus árán. Mikor megsérül, hátravonják Afrikába és haza akarják küldeni, de ő visszaszökik az alakulatához és végigharcolja velük a háborút. Az eredeti csapatból szinte senki nem marad életben, de ahogy halad felfelé a ranglétrán és egyre több embert bíznak rá, úgy lesz egyre nagyobb megtiszteltetés alatta szolgálni.
A sorozat olyasmi, mint Az elit alakulat (2001) vagy a The Pacific – A hős alakulat (2010), de itt a nagy veszteségekre való tekintettel csak néhány állandó szereplőnk van, a cselekményt pedig Sparks feleségéhez, Maryhez intézett leveleiből ismerhetjük meg. A hangnem eléggé patetikus, Sparksban mintha egy irodalmár veszett volna el, nagyon érzékletesen és választékosan fogalmazza meg a benne lezajló folyamatokat, a felelősséghez, a veszteségekhez, az embereihez, az ellenséghez és a háborúhoz való viszonyát. A harci jelenetek jól kivitelezettek és izgalmasak, a németek hol elszánt, hol kegyetlen, hol pedig kétségbeesett félként vannak ábrázolva, ugyanakkor a patetikus jeleneteket szaporítják azok, ahol a hazájukért harcoló és az ellenség bátorságát félő és tisztelő katonákat ismerünk meg bennük.
A felszabadító egyaránt állít emléket az alakulat hős tagjainak és Sparks karizmatikus, emberséges személyének, miközben patetikus hangnemével az alkotói fantázia és a művészi szabadság határait feszegetve – szerencsére – megmarad egy kifejezetten izgalmas, látványos és szórakoztató háborús sorozatnak.
