Hang nélkül 2 (A Quiet Place 2), rendezte: John Krasinski, szereplők: Emily Blunt, Cillian Murphy, Noah Jupe, Millicent Simmonds, amerikai családi horror, 96 perc, 2021., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Ugye fáj? Na ne kiabálj!
A Hang nélkül 2 apa és férj nélkül folytatódik, de aggodalomra semmi ok, John Krasinski továbbra is itt van velünk. A vásznon nem látjuk, de minden az ő keze munkáját dicséri. A második rész erős és elgondolkodtató, egy kicsit más aspektusból vizsgálva a családot, mint funkcionális egységet továbbra is maradéktalanul kiszolgálja azokat, akik nem átlagos borzongásra vágynak.
A Hang nélkül 2018-ban címéhez méltóan szinte a semmiből tört elő és jutott el elképzelhetetlen magasságokba, ahogy egy család mindennapi megpróbáltatásait mutatta be az idegenek által megszállt, csendre ítélt világban. A hangoknak rendkívül fontos szerepe van az életünkben, amire általában nem a csenddel reagál a filmipar, nem véletlen, hogy John Krasinski alkotását éppen a hangvágásért jelölték Oscarra. A metál csendje (2019) szintén ezen a téren tett csodát és még ennél is messzebbre ment idén, 6 Oscar-jelölésből 2-t váltott aranyszoborra, a legjobb hang és a legjobb vágás kategóriában tudott győzedelmeskedni. Mivel a 17 millió dollárból leforgatott Hang nélkül 341 millió dolláros összbevételt ért el, borítékolható volt a folytatás, ami egyáltalán nem tűnt erőltetettnek, hiszen bőven volt még potenciál a sztoriban.
A második rész nem él vissza a nézők bizalmával, tovább viszi a cselekményt, mégpedig úgy, hogy túlmerészkedik a család határain mind átvitt, mind pedig a szó szoros értelmében. A csenden kívül ugyanis továbbra a család, mint funkcionális egység a központi téma és azt tekinti küldetésének, hogy számos kérdést tegyen fel ezzel kapcsolatban. Az első nappal, az idegenek érkezésével kezd, bemutatja, hogyan rontanak rá az amerikai kisváros békében és boldogságban élő gyanútlan lakóira. Szinte pillanatok alatt eluralkodik a káosz és a pánik, majd jön egy erős váltás és visszatérünk a 474. napra. Újra csend van, a család apa nélkül marad és gyakorlatilag újra kell osztani a szerepeket. Mégsem válik olyanná, mint a háborús filmek, ahol a legidősebb gyerek kénytelen átvenni a családfő szerepét, mert ravasz módon nem egyetlen embert tesz meg a túlélés zálogaként. 
Anya rendkívül harcedzett és halvány jelét sem mutatja gyengeségnek gyermekei előtt. Állandóan pörög az agya, nem fagy le, ha döntést kell hoznia és/vagy idegenek törnek rájuk. A fiú, aki csodálattal tekintett apjára most példakép nélkül marad, össze kell szednie magát, ami nem mindig sikerül maradéktalanul, de szorgos igyekezete már így is tiszteletre méltó. A lánytestvér idősebb, határozottabb, két ilyen erős nő mellett valóban nehéz helyt állnia. És ha már a lánynál tartunk, ő az a szereplő, akinek fogyatékossága egyik percről a másikra előnnyé válik, ami hatalmas felelősség, egyszerre áldás és átok.
A család úgy dönt, elhagyja eddigi lakóhelyét és elindul a legközelebbi jelzőtűz felé. Nem tudni, mi vár ott rájuk, másfél éve már, hogy egyedül kell mindenkinek boldogulnia, az emberek többsége már vagy halott vagy végérvényesen kivetkőzött magából és mindenki másban potenciális veszélyforrást lát. Az ember ugyanakkor társas lény, keresi a másikat, erős benne az együvé tartozás, a közös élmények utáni vágy, az idegenek együttes erővel történő legyőzése, a másokon való segítés. Mert a legfőbb kérdés az, hogy érdemes-e viszonylagos biztonságban tengetni az életünk vagy vállaljunk kockázatot, esetleg hozzunk áldozatot, hogy az utódainknak már ne ez a sors jusson. A felnőttek mellett a fiatal felnőttek is kiveszik ebből a részük, dolgozik bennük az ifjonti hév, sokkal bevállalósabbak, vakmerőbbek és felelőtlenebbek, amiért néha vissza is kell fogni őket. 
Egy régi ismerős felbukkanása megváltoztatja az alapfelállást, a férfinek úgy kell átvennie az irányítást, hogy egyrészt nem túl sok kedve van hozzá, másrészt jól tudja és éreztetik is vele, hogy az elhunyt apa és férj szerepét sosem veheti át. Hogy ne váljon ez az egész egy kamaradarabbá, a társaság három irányba indul el a rádióból megszólaló dal hívószavát megfejtve, így egyik helyszínről a másikra váltva folyamatosan és változatos módon izgulhatunk. A csendet megtörni továbbra sem nehéz, újra és újra felbukkannak az idegenek, a legváratlanabb pillanatokban, a legváratlanabb helyekről. Ahogy azt már fentebb írtam, a többi emberrel való találkozás sem jelenti egyértelműen a megmenekülést, a helyzet ugyanis képes mindenkiből előhozni a legrosszabbat.
A történet tehát továbbra is úgy tud működni, hogy igazából semmi új nincs benne, horrornak továbbra sem nevezném, inkább amolyan drámai felhangot megütő (poszt)apokaliptikus pszichothrillernek. Furcsa ezt így leírni, de valóban szerethető karakterekről van szó, akik esendőek, de egyre nagyobb sikerrel veszik fel a harcot az idegenek ellen, a gyerekek pedig a szemünk láttára nőnek fel és próbálnak meg embernek megmaradni ebben az embertelen világban. És igen, továbbra is egy lepusztult, rothadó, szétvert, elhagyatott világban vagyunk, ahol az elektromosság megléte még mindig magától értetődik és az első részben már kifogásolt, megművelt földek is megvannak, sőt. Nem foglalkozunk azzal sem, hogy mit esznek az idegenek, amikor az embereket egyszerűen csak feltrancsírozzák, hogyan tájékozódnak és miért tart a visszaút kétszer annyi időbe, mint odafelé, mert ezek igazából nem vesznek el semmit az élvezeti értékből.
A színészből mindenessé vált Krasinski ezúttal egy kicsit más aspektusból vizsgálta a családot, nem ismételte önmagát, okosan, szórakoztatóan gondolta tovább a történetét.
