Fejlesztő: Humble Grove; Kiadó: Fellow Traveller; Platform: PC
Fiatalok útkereséséről és továbblépésről szól ez az indie kalandjáték, de lehet mindezt izgalmasan tálalni?
Mostanában sok olyan művészi inde játékba futok bele, amik inkább üzenni szeretnének valamit sem mint klasszikus értelemben vett videojátéknak lenni. Nem egészen egy hónapja teszteltük a Promesát, a The Longest Road on Earth pedig május derekán bűvölte el az arra fogékonyakat. Előbbinél szakítottunk is a hagyományokkal és értékelés sem született, olyannyira nem volt játékként értelmezhető a végeredmény, továbbá erősen függött az egyéni hozzáállástól, hogy bejön-e vagy sem.
A No Longer Home abszolút hasonló ligában indul, de egy lényeges különbség van: itt most a cikkíró kell hogy azt mondja, ez most sajnos nem jött át. Egyrészt nem szeretnénk rendszert csinálni abból, hogy nem adunk értékelést egy játéknak, másrészt a mostani tesztalanyunknak egész konkrét, kézzelfogható hibái vannak, amiről sajnos illik szót ejteni. Bármennyire is fogok most tehát szőrös szívűnek tűnni, sajnos több panaszkodás lesz, mint dicséret.
Pedig első ránézésre jól indul a dolog, a grafika ugyan elég elnagyolt low-poly elemekből áll, mégis van egy sajátos hangulata, ami miatt magára vonja a figyelmet. A játék maga point-and-click kaland…. lenne. Az első probléma ugyanis itt kezdődik, hogy gameplay nem sok akad. Gyakorlatilag helyszínről helyszínre járva újabb és újabb beszélgetéseket triggerelünk, amit aztán végig kattingathatunk. Körülbelül ennyiből áll a másfél-két órás történet.
Ezzel önmagában még nem volna gond, hiszen a fent említett sorstársakról is elmondható ugyanez, mégis a No Longer Home esetében nagyon kevés dolog akad, ami vonzóvá tenné. A kezdetben érdekes és izgalmas grafika sok helyen elnagyolttá válik, az animációk pedig egyenesen kiábrándítóak sok esetben. A legnagyobb gond azonban a történettel, vagy mondanivalóval van: egyszerűen nem elég érdekes. Ezt pedig tessék helyén kezelni – természetesen nem látványos űrcsatákat vártam, vagy végetnemérő akciót, csupán valamit ami elgondolkodtat (persze jó értelemben).
A No Longer Home azonban menthetetlenül átlagos emberek átlagos problémáiról szól. Adott két fiatal (Mo és Ao), akik egyetemi éveik legvégén vannak. Az elmúlt négy esztendőt együtt töltötték egy lakásban a barátaikkal, és ők ketten ez idő alatt barátoknál is kicsit többé váltak. Azonban most eljött az idő, hogy mindezt fel kell adniuk, hiszen kezdődik a nagybetűs élet. Pályakezdőként, zsíros állás híján összeköltözés szóba sem jöhet, ráadásul a világ két különböző részén is élnek szüleik is, ahová jó eséllyel mindketten visszaköltöznek.
Nem akarok érzéketlen lenni, hiszen a probléma valós és érzelmes húrokat pendít. Bizonyára sokan tudnak vele azonosulni, ahogy a készítők is saját élményeik révén alkották meg a sztorit. Azonban mind az, hogy az előadásmód vontatott, valamint interakció rendkívül kevés van, az a legtöbbek számára nem fogja vonzóvá tenni a produkciót, akárhány helyen is magasztalták már. Sajnos a játék bugoktól sem mentes, ami szintén hozzájárul a nem feltétlenül felhőtlen hangulathoz. Sokszor hiába kattintgat az ember, nem az történik amit szeretne, részemről pedig a végén legördülő stáblista makacsolta meg magát, azzal hogy nemes egyszerűséggel nem játszódott le (egy fekete képernyőt bámulhattam, amíg ki nem léptem).
Az értékelés megtévesztő lehet: nem egy rossz játékról van szó, hanem egy átlagosról, ami abszolút nem mindenkinek szól. Ha valakit elkap a történet, az lehet hogy annyira bele tud bújni a sztoriba, hogy élvezni fogja. A nagy átlag viszont sajnos inkább unalmasnak fogja találni, ugyanis sem a dialógusok, sem a történések nem tudják kellőképpen felkorbácsolni az érdeklődésünket, még olyan elemekkel sem, hogy földöntúli, váratlan fordulatokkal tűzdelik tele a készítők. Sajnos az sem segít, hogy az egész végén nincs semmiféle lezárás, vagy konklúzió, hanem csak egyszerűen csak elveszik tőlünk a képet.
Legutóbb ezt teszteltük:
