Lőpor turmix (Gunpowder Milkshake), rendező: Navot Papushado; szereplők: Karen Gillan, Chloe Coleman, Lena Headey, Angela Bassett, Michelle Yeoh, Carla Gugino, Paul Giamatti, Ralph Ineson; wannabe női John Wick féle akció-thriller, 114 perc, 2021 (18)
Jane Wick és a Feláldozhatók
Volt már szó az évek során női fókuszú John Wick és Feláldozhatók spin-offokról, ám az elmúlt időszakban ez a hullám kezd lecsengeni. A Lőpor turmix után pedig fölösleges is nekifutni a két másik franchise tesztoszteronmentes változatának: na, nem azért, mert ezt látva nem érnének fel hozzá, hanem inkább mert azok se működnének jobban. Egyszeri stílusgyakorlatként elleszünk vele, de klasszikussá aligha válik majd.
Főképp a Warner egész éves és a Disney filmenkénti streaming rajtos üzletpolitkája miatt lett idén kardinális kérdés 1-1 film sorsa. A Lőpor turmix esete viszont épp fordított: mi magyarok örülhetünk, hogy azon régiók közé tartozunk, ahol ez nem egy szimpla Netflix tartalom. Mert bár az Oscar szezonra küldtek már be limitált futású premiereket, ezúttal a platformot elkerülő országok esetén korlátlan a nagyvásznas futás. Igen, ennek a covid alatt akkor is örülhetünk, ha van alternatív forrás. Több mindenre lehet menni a ki tudja meddig nyitva maradó termekbe, ahonnan már vírus nélkül is kezdett kihalni a középköltségvetés.
Valahol az is örvendetes, hogy új címet kapunk. Jó, nagyon folytatásra teret hagyó a lezárása, de csak jellegében nézünk valamiből női verziót, nem ténylegesen. Oké, karakterszinten lehetne egy sima „átnemezés” is (kis túlzással), de valójában egy eddig nem létezett világ nem megismert szereplőinek történetét látjuk. Ebben önmagában mindig több a lehetőség, jóformán teljes a szabadság, de valójában nehéz már újat mutatni és a Lőpor turmix se akar, soha nem is akart, így hiába a kihasználatlan potenciál, ez most nem az eredetiségről szól. De mivel ezt pontosan a helyén is kezeli az alkotás, igazából nem baj. Amolyan „másodvonalas kisblockbuster”-ként most az Idő megy még, az viszont többet próbált markolni és úgy hasalt el több helyen, így jóval feltűnőbb sebektől vérzett. Ezúttal ilyentől nem kell tartanunk, mert pontosan megelégszik azzal a B filmes jelleggel a mozi, ami csak úgy süt róla.
John Wick, mert egy sajátos törvényekkel rendelkező bérgyilkos világba csöppenünk. Pontosan megvannak azok a békeszigetek, mint amilyen a Continental Hotel: ott a kórház, a könyvtár és az ’50-es évek stílusát megadó falatozó. Ugyanúgy megvannak a megegyezésen alapuló törvények, amivel legalább házon belül biztonságban lehet maradni. Viszont Feláldozhatók, mert a főszereplő és társai pont olyan színésznők, akiket korábban már láthattunk valahol pár segget szétrúgni. Megvan az egymás védelmében mindent feláldozó értékrendjük és akcióik kivitelezése is inkább idézi Sly gárdáját. Legalábbis csapatosan, egyéniben Karen Gillan épp csak kevesebbet lő, mint Wick, de stílusa hasonló.
Amiben viszont próbált függetlenedni a két legfőbb ihletőtől, az egyrészt az, hogy mind zenében, mind pár beállításban többször is igyekszik egy spirituális western érzést átadni. Ez inkább a muzsikával lesz feltűnőbb, képileg már jobban simul, de egy idő után kifárad: túlságosan idegen a két környezet a folyamatos vegyítésre, a dallamot a végére lehet unni is kezdjük. Az ötlet mondjuk nem volt rossz, de inkább a „legalább valami” kategóriába repült, minthogy az „aztaaaaa!” pillanatok listáját bővítette volna.
A másik, inspirációktól eltérő vonal, az a család. Nem, nem Torettóék, hanem az anya-lánya kapcsolat és a nem szülői befogadás (ez több szinten is), amik úgy, ahogy működnek is, de néha túlságosan csak a játékidőt emelik… vagy ha azt nem is, az akcióidőt lopják. Ami mondjuk a büdzsé miatt lehet ilyen, szóval ez ördögi kör. Lényeg, hogy nem esik le a képről, az érzelgés természetesebb nők között (nyilván), de azért lett volna még hova fejlődni ebben.
Ha már fent egyszer említettem, Karen szépen építi akciósztár státuszát: az MCU, a Jumanjik és az Übergáz nyitójelenete során még nem kellett elvinnie a hátán egy filmet, de nem sült fel vele most, ő határozottan pozitívuma az összképnek. Oké, néha a vágás körülötte kaotikus, de távol vagyunk attól, ahogy Liam Neeson 432 snittből mászik meg egy kerítést. Meg csak az első 1-2 bunyónál volt ez az érzés, később már nem, szóval itt nem Gillant akarták a vágás során ügyesebbé tenni, hanem önerősen gyengus néhol a szerkesztés. Amikor nem akciózni kell, hanem színészkedni, ott sincs főhősünkkel baj, amit a műfaj megkíván, simán lehozza.
Chloe Coleman a Kémecskémmel csak az előzeteseket élte meg mozivásznon nálunk tavaly év elején, ezúttal egy annál keményebb szerepet kap. Eszünkbe juthatnak a klasszikus ilyen példák (Jodie Foster – Taxisofőr, Natalie Portman – Leon, a profi és Chloë Grace Moretz – Kick/Ass), ezektől nyilván távol vagyunk, de nem azért, mert Coleman rossz lett volna, hanem mert szimplán a szerep jellege más. Itt nem maga a figura eljátszása lehetett megterhelő, hanem a közeg, ebben pedig szépen helytáll. A kémiája Gillannal szintén kiemelendő.
Az idősebb generációból a legfontosabb egyértelműen Lena Headey, habár a zárójelenet egy badass részét leszámítva túl sokat nem csinál. Nála emlékezetesebb mellékszerepekben tündököl Carla Gugino és Michelle Yeoh, akin azért már elkezdett látszani a kor (nehezebben láttam bele a Bond lányt, mint Carlába a Kémkölykök anyját). Mindkettejüknek van mind karakterjegyben, mind az akció során 1-1 tényleg megmaradó megmozdulásuk. Angela Bassettről ez már nem mondható el, sőt kimért személyisége túl későn és hirtelen vált, addigra már rég idegesítő. Nem egyértelmű, hogy ez az ő alakításának sara, vagy se.
Mint az érezhető, elég feminista a film, két érdemi férfi szereplőnk van, de se Paul Giamatti, se Ralph Ineson nem a jófiúság melletti illusztráció, bár az dicsérendő, hogy próbáltak nekik is emberi oldalt, mélységet adni, nem csupán velejéig rossz emberekről beszélünk. Technikai színtéren még egy dologra térnék ki: a képi világ a rendezéssel karöltve egész pofás, szépen játszik a világításokkal, néhol a lassításokkal (nem Snyder-féle, csak hogy jobban látszódjon pár dolog), az operatőri munkában is akad némi kreativitás, szóval ezért is igazán kár, hogy a vágás nem mindig van a helyzet magaslatán. A kórházi jelenet koreográfiája is jeles, a 18-as karika pedig indokolt, de csak 3-4 olyan halál/sérülés van, amitől hemzseg az új Osztag. Az összkép tehát kellemes annyira, hogy ez a mozi valamilyen legyen, nem elégszik meg a B filmek közé beszürkülésbe, emiatt pedig mi is megjegyezzük, milyen. Tudunk kapcsolni hozzá egy nem túlhasznált stílust és ez jó. Még úgy is, ha más nem marad meg.
Mert bizony az is benne van. Sok helyen lehetne jobb, vannak benne pillanatok, de nem túl maradandóak, ha meg a stílusra se hangolódunk rá, akkor végképp kilökhet magából. Ennyi akcióhoz túl hosszú, ha már többre nem volt lehetőség a pénzből, akkor vagy ne húzták volna ennyire ki, vagy jobban működő drámával és karakterekkel kellett volna kitölteni. Kétségtelen viszont, hogy van benne igyekezet és bőven akad dicsérendő dolog (kórház, autóvezetés), jó a kémia a kislánnyal, ha a stílus beránt, akkor azt is bírni fogja az ember, szóval közel se ez a legrosszabb film, vagy ilyesmi. De nem hiába csak Netflix-re ment a világ bizonyos részein.
Kérdés, mennyire akart ennél több lenni, mert a pozitívumok ellenére nem erőltetni magát, de még ha elképzelünk egy javított verziót, az se potenciális klasszikus. Az Idővel ellentétben nem árul zsákbamacskát, azt kapjuk, amit a trailer alapján elképzelünk. Elfér ez moziba, pláne most, mikor mindennek kell örülni, de csak akkor éri meg, ha az előzetes is nagyon bejött.
