Fejlesztő/Kiadó: Milestone; Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S, Nintendo Switch
Beteljesülhet egy gyerekkori álom a Hot Wheels Unleashedban? Egy biztos: DeLoreant is vezethetünk.
Akinek egyessel kezdődik a személyi száma, azoknak nem kell magyarázni, hogy a kisfiúk miért is rajonganak annyira az autókért. A legtöbbünknek persze a Matchboxokkal kezdődött a “karrierje” (szinte hallom, ahogy a tesztünk alanyának marketingesei felsikoltanak, de mit lehet tenni, ha a hajdani szocializmus szilárd vaskapuin inkább csak a rivális brand termékei szivárogtak át). Ez a szerelem aztán egy életen át tart, de az is lehet, hogy sosem növünk fel igazán – mindegy is, ez talán már egy másik cikk témája.
A felvezetés leginkább annak szólt, hogy átérezhető legyen, mennyire várta mindenki a Hot Wheels Unleashed megjelenését. Ha 6-8 éves koromban megépíthettem volna a saját versenypályámat a kisautóimnak korlátlan alkatrész mennyiségből, az maga lett volna a kánaán. Persze most hogy már akár meg is valósíthatnám, más dolgok kötnek le, de videojátékos formában még mindig pokolian vonzó tud lenni a dolog. Meg aztán valljuk be, egy jó arcade játékra mindig igény van. Ilyen szempontból a játék fejlesztője telitalálat, hiszen az olasz Milestone ugyan az utóbbi időben egész másról híres, a kilencvenes években a Screamer játékokkal robbantak be a köztudatba, amelyeket akkoriban a műfaj legjobbjai között tartottak számon.
Adott tehát a legszerencsésebb konstelláció, hol lehet elrontani a dolgot? Sajnos sok helyen, akár már az alapoknál. Nem szívesen rontom el mindjárt az elején a hangulatot, de aki már megleste a cikk végi értékelést, az tudja, hogy sajnos nem lett tökéletes a produkció. Egy videojáték legfontosabb része a kezdés, itt dől el, hogy sikerül-e megfogni és maradásra bírni a játékost, hiszen megannyi más lehetősége van más játékok formájában (is). Sajnos a Hot Wheels Unleashed épp itt teljesít gyengén – a kezdő versenyek, de tulajdonképp a kampány első negyede csapnivalóan gyenge pályákat és játékélményt prezentál. A pályák settingje sem az igazi, unalmas garázs, vagy iroda és még ráadásul kevés is van (talán összesen ötféle típusú helyszínt kapunk az egész játékban, és egyedül csak a Campus izgalmasabb). Miközben ezeket a szinteket nyomtam, azon morfondíroztam, hogy ennél sokkal jobbakat tudtam volna anno építeni és valószínűleg ha nem tesztet írok, akkor talán itt be is fejeztem volna a játékkal való ismerkedést.
Kár lett volna, mert a dolog beindul, csak kicsit késve. A játéknak inkább a második fele az, ahol megmutatja az igazi arcát, eddigre jönnek be azok a gameplay elemek (gyorsítók, lassítók, akadályok, látványelemek, vadabb alaprajzok), amelyek érthetetlen módon az elejéből hiányoznak, vagy nagyon kevéssé vannak használva. Van azonban más gond is, ami pedig a nehézséghez kapcsolódik. Az alapnak számító normál fokozaton már eleve komoly a kihívás, vért kell izzadni egy győzelemért. Ha viszont visszább vesszük könnyűre, akkor egyből köröket verünk a gépi ellenfelekre – vagyis óriási a kontraszt. Sajnos egyáltalán nincs kihasználva a skála, van ugyanis nehéz és extrém szint is, de minek ha már a közepesen sem boldogul az ember.
A negatívabb versenyélményhez maga az AI viselkedés is hozzájárul, nehézségtől függetlenül. Az ellenfelek ugyanis utaznak ránk – oké, melyik arcade játékban nem? De mégis amikor teljesen nyilvánvaló jogtalan előnyöket vélünk felfedezni, az nagy csalódás. Mondok egy példát. Az egyik versenypálya egy hatalmas egyenessel fejeződik be. Elsőként fordultam rá a leintés előtt és kihasználtam az utolsó pályaszakasz összes gyorsítóját, valamint ellőttem a maradékokat is, amik nálam voltak (gyakorlatilag folyamatosan a maximális sebességen haladtam, egy kifejezetten jó autóval, amelynek csaknem minden statisztikája tökéletes). Ehhez képest a második helyezett szép lassan elhúzott mellettem és én semmit sem tehettem ellene. Mindez normál fokozaton.
Tudom, hogy az eddig leírtak már épp elég rosszul hangzanak, mégsem a játék lehúzása a cél, mert őszintén mondom, hogy minden negatívuma ellenére is kellemes perceket töltöttem vele. Ugyanakkor a hibák mellett nem lehet elmenni és sajnos van még. Mégpedig az járműpark révén. Az újabb verdákat ugyanis nem az elért teljesítményünk alapján, a megnyert pályák után kapjuk, hanem sorsoláson lehet őket megnyerni (esetleg a szorgosan kuporgatott ingame valutákból vásárolni, ám ez elég hosszú út). Sajnos ez a módszer egy szerencsejátékra hasonlít, gyakorlatilag lootbox technológia. Ennek kapcsán mikor a játék végére értem, a több mint 60 kocsiból épphogy csak 20 lett meg, a többiért mehettem vissza grindolni. Egy szavam se lehet, mert szinte elsőre sikerült kifogni az egyik legjobb kocsit, de ennek is van rossz oldala, mert utána meg nem igazán volt miért küzdeni. Persze már a megjelenés napjától vehetünk autós DLC pakkokat pénzért, de erről meg hadd ne írjam le az őszinte véleményemet.
Ennyi károgás után essen szó arról is, ami jó. Mert alapvetően a Hot Wheels baromi jól néz kis és pöpecül is fut. Nem tapasztaltam semmilyen lassulást, vagy ricegést, tökéletes maradt az élmény. Igaz – főleg a pálya indulásokkor – jó néhány textúra későn tölt be, és addig egy homályos pacában “gyönyörködhetünk”. A játék előző és jelen generáción is jól teljesít (volt szerencsénk mindkettőt kipróbálni), de azért a mérleg nyelve egyértelműen az utóbbi felé billen. PS5-ön hihetetlenül jól nézett ki nagy felbontásban és a modern grafikai effektek hathatós támogatásával (pedig ray tracing nincs is) – mindenképp ez az elsősorban ajánlott. Már csak azért is, mert a DualSense irányítóból is sokat profitál, autós játék lévén élmény a haptikus feedback és az adaptív ravaszok használata egyaránt.
A Hot Wheels Unleashed őrült jó móka amikor jól működik, kár hogy ezekből a pillanatokból van kevesebb. A felsorolt hiányosságokkal együtt is azért ajánlott kategória, de a tökéletes, felhőtlen szórakozástól azért messze van. A fanatikusoknak van lehetőség pályaépítésre, multira, de van osztott képernyős mód is. Maga a kampány alapja is ötletes a gyerek boltokból ismerős autós szőnyegen választhatjuk a pályákat és van egy rakás titkos szint, meg elágazás, amelyeket bizonyos autókkal versenyezve, vagy másik pályákat teljesítve nyithatunk meg. Ötlet tehát van, a hangulat is csodás – ilyenkor fáj igazán, hogy az alapokra nem figyeltek jobban oda a Milestone-nál. Kár érte, óriási visszatérés lehetett volna a Screameres időkhöz, így viszont inkább csak egy hangos pukkanásra futotta. Ebben bizony több volt.
Legutóbb ezt teszteltük:
