Szellemirtók – Az örökség (Ghostbusters: Afterlife), rendezte: Jason Reitman, szereplők: Paul Rudd, Finn Wolfhard, Mckenna Grace, Carrie Coon, amerikai akció-vígjáték, 124 perc, 2021., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Te kit hívnál?
New Yorkot elhagyva, egy álmos kisvárosba költöznek a szellemek, hogy néhány gyerek és a nyári iskola tanára visszazavarja őket oda, ahova valók: a túlvilágra. A Szellemirtók – Örökség egyszerre friss és hagyománytisztelő, valahogy így kellett volna ezt 2016-ban is csinálni.
Mikor nagyapa szívrohamban meghal, lánya a két unokával Summerville-be utazik az örökség reményében. Ő azonban nem hagyott maga után semmit, csak adósságot, így a család azon kapja magát, hogy a kifizetetlen számlák miatt már nincs hova visszamennie, a maradás az egyetlen létező megoldás. Mi persze a nyitójelenetben mást is látunk, ami talán magyarázatot ad arra, hogy nagyapát miért is tartják az itteniek magának való, bogaras figurának. Amíg anya (Carrie Coon – A fészek) megpróbál egyenesbe jönni, a tudóspalánta Phoebe (McKenna Grace – Az ifjú Sheldon) nyári iskolába jár, Trevor (Finn Wolfhard – Stranger Things) pedig a helyi gyorsétteremben keres munkát.
A helyiek már megszokták a rendszeres földrengéseket, azokra azonban semmilyen észszerű magyarázat nem létezik. Az örökségül hagyott farm furcsa dolgai és Summerville történelme arra utalnak, hogy a választ a természetfelettiben kell keresni. Phoebe, Trevor és újdonsült barátaik, valamint a nyári iskola tanára, Mr. Grooberson (Paul Rudd) a titok nyomába erednek, hogy az előre meghirdetett világvége érdeklődés hiányában elmaradjon. Az úton a négyszeres Oscar-jelölt Jason Reitman terelgeti őket, aki történetesen Ivan Reitman, a Szellemirtók (1984) és a Szellemirtók 2. (1989) rendezőjének fia.
A hetvenes években születtem és az utóbbi időben tehetetlenül szemlélem, ahogy az érzelmeimre hatva családos kenyérkeresőként mindenki a pénzemet akarja. Valahol megértem őket és nincs bennem harag, amiért a profitra éhező nagy cégek fiatal marketingese úgy gondolja, hozzuk vissza apunak a gyerekkorát, hátha akkor mélyebben a zsebébe nyúl. Ha régen valóban jobb volt minden, akkor csináljuk meg neki azt a „régen”-t, ültessük fel a nosztalgiavonatra, ha kell, családostól.
A Szellemirtók ma már történelem, örök darab, ami hatással volt egy egész generációra. A kor egyik nagy komédiása a saját családja történetéből merített ötletet és addig próbálkozott, amíg finanszírozóra nem talált, na meg persze egy tehetséges és a lehetetlent nem ismerő filmes csapatra. Ez a film még szívvel és lélekkel készült, amibe mindenki beleadott mindent. Mi csak öt évvel később, 1989-ben láthattuk, de soha ne érjen minket ennél nagyobb veszteség az életben.
2016-ban valaki úgy gondolta, itt az ideje leporolni és leforgatott egy borzalmat, ami hál istennek egyre ritkábban tér vissza rémálmaimban. A magára minden bizonnyal rendkívül büszke ötletgazda egy apró, ám annál fontosabb dolgot hagyott csak figyelmen kívül: vannak filmek, amiket nem azért forgatnak le csupa férfival, mert éppen az a divat, hanem azért, mert úgy jó. Magamnak némileg ellentmondva gyorsan hozzátenném, hogy a 2016-os Szellemirtók mindenhogy rossz lett volna. Se afroamerikaiakkal, se csillámpónikkal, se sehogy. Úgy gondolom, ha valaki a pénzemre hajt, akkor tegye oda magát rendesen, idézze fel a gyerekkoromat és ne csessze el azt. És akkor elérkezünk 2021-hez, amikor is megint kapunk egy Szellemirtókat, ezúttal azonban csupa gyerekkel. Hogy mi van? Ezek soha nem tanulnak a hibáikból? Örömmel jelentem, de igen. Megkönnyeztem a filmet és ha nem is élveztem minden egyes percét, végre újra gyereknek éreztem magam és az Afterlife-ot örökségnek fordító illetékesnek is megbocsátottam, mert igen, ez végre egy méltó örökség, így kell ezt csinálni.
A Szellemirtók – Az örökség gyerekekkel operál, de nem azért, mert a gyerekek cukik és azokkal mindent el lehet adni. Miért ne érdekelhetne egy lányt a tudomány vagy egy szemüveges ázsiai kisfiút a filmkészítés? A gyerekek sokfélék, övéké a jövő és ha összefognak, csodákra képesek. Jó példával járnak elöl, elűzik a szellemeket vagy beszólnak a teszetosza felnőtteknek a klímacsúcson. Mást vártam, talán kicsit többet is, de mindenképpen értékelendő, hogy ebben a filmben újra látszik a szív és a lélek és az, hogy egyszerre próbál idős és fiatal kedvében járni, de nem tolakodó módon, diszkréten lovagolja meg a trendeket. Nem lesz klasszikus, nem fogjuk emlegetni 35 év múlva (én már lehet, hogy mást sem), de szívesen gondolunk vissza rá és vesszük elő, ha éppen úgy tartja kedvünk. 
