Marty McFly látta a jövőt. 2022-t írunk és tényleg a “Cápa 19”-ek korát éljük.
Elegem van a prequelekből, a soft rebootokból és a sequelekből. Elegem van, hogy Hollywood évek óta újrahasznosít és futószalagon hányja magából a régi franchise-okra épített ocsmányságait, amitől napjaink filmes felhozataláról ordít, hogy az egész iparág ellustult. Az ellustulást nem én mondom, hanem a számok: 2019-ben a 10 legnagyobb kasszasikert hozó filmből kivétel nélkül mindegyik egy meglévő szellemi tulajdonból készült. Húsz évvel ezelőtt ez csak 5-re volt igaz.
A legdühítőbb, hogy az ellustulást nem a pénz és nem is a sikerek okozzák, hanem egy tuti recept, amit a szemünk láttára használnak. Minden egyes új Szellemirtókkal, Star Wars-spinoffal és dinoszaurusz-hörgéssel ezzel aktiválják a bennünk élő kisgyermeket: a nosztalgiával.
Igen, a nosztalgia napjaink új drogja.
És ennek tapsolunk minden alkalommal, amikor megjelenik egy pinduri sétáló pillecukor a hyperlánc polcán.
A legtöbb prequel, sequel és soft reboot (hívjuk innentől így: PSSR) alapvető lényege, hogy ezeket a filmeket nem azért nézik, mert jók, hanem mert olyasmire épülnek, amiről mindenkinek van emléke. Emlékszel a proton hátizsákra? A lézerkardra? A birodalmi lépegetőkre? A felstócolt könyvekre a könyvtárban? Az Ecto-1-ra? Az Erőre? Indiana Jones-ra, ahogy behúz egy nácinak? A raptorok rivallására? Hát persze, hogy emlékszel.
Mindenki szereti ezeket a franchise-okat. De ami ennél is fontosabb: mindenki szereti szeretni ezeket a franchise-okat. Ha meghallom, hogy “T-rex”, hirtelen újra 10 éves leszek és egy kecske miatt izgulok, majd izgalmamban egy győri játékboltban bújom a kézzel festett dinoszauruszokat. Emlékszem az éjszakai kukkerre, a színes terepjárókra és a böhöm nagy kapura, rajta a százszor újrarajzolt dínós logóval.
Hollywood ezt tudja rólam rólam és nem fél ellenem felhasználni. Tudja, hogy aki akkor volt gyerek, amikor én, mára piacképes és komoly vásárlóerejű felnőtt lett. Ezért fogja a patikamérlegen kimért nosztalgiáját és minden egyes filmjébe ezt pakolja bele először. Hangsúlyozom: először.
A nosztalgiával önmagában nem is lenne gond. Hollywood régóta él ezzel, mert tudja, hogy a korok közti ugrálással több generációnyi filmnézőből tudja előcsalogatni az elégedett bólogatót. A Grease-t 1978-ban mutatták be, de az 50-es években játszódik, így aki tiniként látta, kapott egy izgalmas képet arról, hogyan enyelegnek egymással fiúk és lányok, a mellettük ülő felnőtt viszont megkapta azt az élményt, hogy visszarepülhetett a saját fiatalságába. A Vissza a jövőbe – sorozat is hasonlóval élt az idősíkok közti ugrálással. A nosztalgia mellett a régi filmekhez való visszanyúlás sem egy XXI. századi találmány – az 1983-as The Thing is egy ugyanolyan nevű, ’30-as évekbeli film újragondolásából jött létre. John Carpenter már akkor remake-elt, before it was cool.
Szóval mi különbözteti meg Hollywood-ot a 30 évvel ezelőtti önmagától?
A pofátlanság és a lustaság. Rájöttek arra, hogy a nosztalgia annyira működik, hogy már nem is kell törniük magukat. Minek nekünk történet? Sztori? Karakterek? Elég visszahozni Jeff Golblumot a Függetlenség napja folytatására és garantáltan mindenki vigyorogni fog. Ugyanez Bill Murray-vel, Harrison Forddal és James Earl Jones hangjával.
A PSSR-ek között persze lehetnek minőségi különbségek, de ha az összeset vesszük és egy skálára helyezzük, lényegében egy nagyon szűk mezsgyén belül mozognak, valahol a küszöbérték környékén. A legtöbbjük profin kivitelezett, alapos technikai és szerkesztési munkán átesett, de teljesen kiszipolyozott és lélektelen művek. Nem többek egy üres kagylóhéjnál, amit Hollywood szívott ki az állandó nosztalgiázásban.
A történetek másodlagosak. Ezeket a filmeket nem úgy rakják össze, hogy „van egy eredeti ötletem!”, hanem úgy, hogy „tegyük bele [fontos egysoros a filmből], [kütyü], [még egy kütyü], meg [szereplők] és a sztorit majd valahogy köréjük írjuk!”. A szereplők nem hoznak egyéni döntéseket, csak bábuként ráncigálják őket egyik céltalan állomásból a másikba. Nincsenek vágyak, kényszerek, megalkuvások. Állandó visszatérő elem a kincskeresés vagy valamilyen rejtély utáni nyomázás („Hol lehet az ősi Sith-tőr? Vajon mire való ez egy szellemcsapda?!”).
A rejtély viszont még nem történet. Ha egy szereplő talál valamit, még nem tanul magáról semmit, legfeljebb csak annyit, hogy jó a geocaching-ben. Mindenki keresztbe rabolja egymást, majd kiszabadul, meghal, de mégis él, csinál valamit, de nem olyat, ami a személyiségéből fakad. Kincskeresés, nyomozás, elrablás, kinyiffanás, feltámadás… Kik is szoktak ilyeneket csinálni? Igen, gyerekek a hátsó udvaron.
Ezeknek a filmeknek nem a sztori az elsődleges, hanem a villantás. A nosztalgia-fecskendezés. Szuperlassított közeliben kapjuk a kütyüket, az ezerszer lerajzolt szimbólumokat, az álmunkból felkeltve felmondott szállóigéket. De gondoljunk bele: milyen lett volna, ha Luke úgy kapja meg az apja fénykardját, hogy Obi-Wan kinyitja a dobozt, 4 közeli snittben látjuk a tárgyat, majd drámai zenei aláfestéssel, hosszas, kinyújtott várakozás után pátoszosan megnyomja a bekapcs-gombot? Röhejes lett volna. Miért? Mert az eredeti filmekben a csecsebecsék csak másodlagosak voltak a sztorihoz képest. A fénykard nem volt több egy érdekes szolgálati fegyvernél. Ma viszont gátlástalanul az arcunkba dörgölik és várják, hogy orbitális nosztalgia-erekciónk legyen tőle.
A forgatókönyvek olyannyira kiüresedtek, hogy kikoptak a karakterek. Emlékszünk arra, hogy hívják a Zsivány Egyes főszereplőjét, vagy a Halálcsillag terveinek elrablása közben bármelyik “hősi” halált halt embert? Soroljuk fel valamelyik Szellemirtók-feldolgozásból…valamelyik szereplő nevét! Nem megy? Semmi gond, nekem sem. Vajon, miért.
Mert ezek nem filmek. Ezek méregdrágán össze-brainstormingolt profi rajongói videók. Az eredetiek középpontjában mindig volt egy emberi szál egy kreatív csavarral. A Szellemirtók három férfi csótányirtó vállalkozásáról szólt a vadkapitalista Amerikában, ahol a csótányok történetesen szellemek voltak. Volt benne egy mohó tag és két elborult tudós, és nem az volt a fontos, hogy hogyan paraméterezték a szellemcsapdákat, hanem az, hogy hús-vér emberek vitatkoztak az adott világ logikáján belül, hogy mit is tegyenek a céljaik elérése érdekében. Mára ebből annyi maradt, hogy átemeltek egy fiút Stranger Things-ből (mit ad isten, egy sorozat a nyolcvanas évekről), aki az égvilágon semmi mást nem csinál, mint a haverjaival lóg és kocsival száguld egy búzamezőn.
Ezekből a filmekből dől a cinizmus és a lustaság. Egy egyszerű példa: az 1983-as Szellemirtókban a Pillecukor szörny nem puszta cukiságból jelent meg, hanem mert a filmalkotók humorosnak találták, hogy egy alaktalan démont nem szárnyas ördögként fessenek le, hanem az első gondolatként, ami az eszünkbe jut: egy pihe-puha pillecukorként. Az egész egy hülyeség volt, de egy működő hülyeség. Azért működött humorban, mert történetileg is megágyaztak neki.
2020-ban annyi történik, hogy Paul Rudd egy bevásárlóüzletben sétál és icipici fehér Baby Yodák integetnek nekünk. Nem számít, hogy történetileg semmi értelme a felbukkanásuknak. Nem számít, hogy ha már egy bevásárlóközpontban jelenik meg a gonosz, akkor miért pont ugyanazoknál a pillecukroknál kelne újra életre. Nem számít, mert az alkotók az emlékeinket akarták előcsalni, nem holmi eredeti dolgot átadni. Ahogy a film utolsó fél órája is egy snittről-snittre újraalkotott másolat lett, úgy illant el minden kreativitás a filmből. Ezek után senki ne mondja a filmről, hogy “micsoda tisztelettel nyúltak az elődök emlékei után” – konkrétan egy termékelhelyezés kellős közepén öncélú módon lehúztak még egy bőrt a sorozatról. Ez nem több gusztustalan fan service-nél.
A PSSR filmek nagy dilemmája, hogy biztonságra törekedjenek, vagy merjenek valamekkora kockázatot vállalni. Az előbbi a rajongóknak kedvez: konkrét jeleneteket másolnak le, forgatnak le újra, a fanok pedig el is várják, hogy megkapják azt, amivel újra 10 évesek lehetnek. Aki merészebb megoldáshoz nyúl, az pedig könnyen megégetheti magát. Vegyük csak példának Az utolsó Jediket, ahol Luke Skywalker megkeseredett hajléktalanként való ábrázolása testidegen gondolatnak tűnt, de nem azért nem működött, mert testidegen volt, hanem mert a film nem hagyott neki kellő időt kiforrni. Olykor vígjáték-szerűen bánt vele (hátradobott fénykard), olykor semmitmondó párbeszédeket adott a szájába (“nincs szükséged Luke Skywalkerre” – halljuk magától a főszereplőtől), és történet íve is suta fordulatokkal volt kikövezve. De rossz következtetés lenne az ötletet hibáztatni a kivitelezés helyett. Akár szeretjük, akár gyűlöljük a filmet, legalább kivívta azt az érdemet, hogy valami mással próbálkozott. Ezzel már különbözik a legtöbb PSSR társától.
Vegyük észre: csak attól, mert a régi kedvenceink kicsit pocakosan, megőszülve megjelennek és a régi aranyköpéseiket újracsomagolt ajándékpapírban adják vissza, a film még nem lesz jó. Olyankor csak Hollywood játszik a kémiánkkal. Kapunk egy kis boldogság-löketet, kinyílik a pénztárcánk, de semmi maradandót nem viszünk haza magunkkal. A lelkünk éhes marad, nem sodor el minket az ámulat, nem révedünk el mélyebb, távolibb helyekre.
Lehet, hogy a szemünk nem veszi észre, amikor átvernek minket ezekkel a filmekkel. De az agyunk biztosan.
