CODA, rendező: Sian Heder, szereplők: Emilia Jones, Marlee Matlin, Troy Kotsur, Daniel Durant, Eugenio Derbez, amerikai dráma-vígjáték, 111 perc, 2021 (12)
Egy kisebb isten családtagjai
Kiosztották az idei Oscar-díjakat és azon kívül, hogy Will Smith „watchagonnado” felkiáltással odapattintott egyet Chris Rock állára, az addigi abszolút favorit, A kutya karmai közt hatalmas botlása borzolhatta az egyre lemondóbb kedélyeket. A tucatnyi jelölésből azért Jane Campion vigasztalódhatott egy rendezői díjjal, ám meglepetésre egy addig némileg mellőzött, ám az év eleje óta felkapaszkodó kedves történet, a CODA ütötte ki a nyeregből.
Az utóbbi évek – vagy évtizedek? – egyre szomorúbb filmes trendjének megfelelően azonban bármennyire is aranyos, sírós-nevetős és remek pillanatokkal megajándékozó, hiánypótló – igaz, remake – mozi a CODA, a régi oscarosokkal való összevetésben nem kimagasló és nem is tucatszor visszanézős történet. Azért szeretjük! 
Bár meg lehet kövezni érte, de személy szerint örülök annak, hogy olykor friss szél támad a hollywoodi lankák között, fellibbenti a városra telepedett, túlméretezett szivárványos leplet és az alkotók eddig viszonylag alulprezentált kisebbségekre is osztanak szerepeket. Így jutott lehetőséghez Kaylee Hottle a Godzilla Kong ellen, Lauren Riddloff a The Walking Dead és az Örökkévalók című produkciókban és kapott létjogosultságot A fém hangja, legutóbb pedig a CODA, ami nem csupán mellékszerepben hoz siket szereplőket, hanem egész történetét egy jelbeszéddel kommunikáló család mindennapjaira fűzi fel…
Ruby Rossi (Emilia Jones – Locke & Key, A Karib-tenger kalózai – Ismeretlen vizeken, Ifjúság, Megtorlás – nyugodt szívvel megérdemelt volna egy Oscar-jelölést) halászatból élő, hétköznapinak nem mondható famíliája egyetlen nem siket tagja. Csakúgy, mint szülei és bátyja, valamennyire ő is kívülálló a gloucesteri közösségben, a suli mellett szinte 24-ben a családi üzletben segít, de nem csak a tengeren. Ruby az összekötőkapocs szabadszájú, gangsta rappet bömböltető apja, Frank (Troy Kotsur – ő fejlesztette ki a The Mandalorian buckalakó jelbeszédét), a lányát nehezen elengedő anyja, Jackie (az Egy kisebb isten gyermekeiért már Oscart kapott Marlee Matlin igazi veteránnak számít) és látszólag mindig undok bátyja, Leo (Daniel Durant), valamint a város lakói között. Ez így persze elég nagy terhet ró a lányra, hiszen a hajnali halászat után a suliban is meg kellene felelnie, amellett, hogy természetesen a tinilét mindennapos harcait is meg kell vívnia. Miután megtudja, hogy plátói szívszerelme jelentkezett az iskola kórusába, a szép hangú lány követi őt a kissé excentrikus és maximalista Berrrrrnarrrrrdo „Mr. V” Villalobos (Eugenio Derbez – Derült égből apu, Hogyan legyél latin szerető, Átejtve, Dora és az elveszett aranyváros) énekmester óráira. Ám Ruby első bemutatkozása balul sül el, amikor zavarában nem tud belekezdeni a Happy Birthday to You című dalba és inkább a menekülést választja.
Közben kisebb-nagyobb problémák hullámai kezdenek tornyosulni a lány feje felett, amikor szerelmi vívódása mellett a családi vállalkozás is szorult helyzetbe kerül. Nemsokára azonban alkalma nyílik arra is, hogy bizonyítson Mr. V előtt is, sőt, a precíz mester felajánlja, hogy külön órákon foglalkozik a tehetséges hanggal. Így természetesen eljön az az idő is, amikor a túlhajszolt Rubynak döntenie kell: a családi kötelezettséget választja vagy az álmai nyomába ered és jelentkezik a Breklee Egyetem zenei tagozatára…
A szülőföldjén nagy sikert aratott, 2014-es francia eredeti A Bélier család amerikai újrájaként a CODA (a kifejezésnek két jelentése is van: a Child of Deaf Adults, azaz a siket felnőttek gyermeke és a coda, mint zenei függelék, befejezés) beállt az angol nyelvű gall feldolgozások – Életrevalók, Taxi, Nikita, Martin Guerre visszatér – Sommersby, Pierre Richard – Depardieu mozik – sorának legelejére és bár története, fordulatai, a benne megjelenített tiniproblémák nem nyújtanak nagy újdonságot a nézőnek, szeretnivaló, vicces-érzelmes karakterei, humora, de legfőképp a színészek remek játéka kiemeli a tömegből.
Az elmúlt évek viszonylag gyér felhozatalában a legjobb filmnek és adaptált forgatókönyvnek járó Oscar elfogadható, férfi mellékszereplőként Troy Kotsur aranyszobra azonban teljesen megérdemelt – mint mondtam, összetett játékáért én Emilia Jones-nak is adtam volna egy esélyt. Az azóta kisebb sztárrá nőtt színész által hozott apa humoros, „szókimondó”, a társadalmi elvárásoktól teljesen független, energikus, szenvedélyes karaktere nem csupán az átverések, ugratások, viccelődések, de Ruby felnőtté válási történetének, függetlenedésének – „Ruby soha nem volt kislány!” – motorja, példaképe.
A film sztorijában ugyan nem ás a fogyatékkal élők problémáinak mélyére, ám jó érzés – hogy a píszí világát jóval megelőző, remek humorú, de egy pillanatig sem sértő Vaklármához hasonlóan – szeretettel, viccesen és szórakoztatóan mutatja be az életüket. És emellett pár remek ötletet bedobva – Ruby jelkóddal jobban képes kifejezni az érzéseit, mint szavakkal, a végső koncertet a szülők szemszögéből látjuk, „halljuk” – igazán mágikus pillanatokkal ajándékoz meg valahonnan a hallók és siketek világának határárról!
