
Egy kisebb isten családtagjai
Kiosztották az idei Oscar-díjakat és azon kívül, hogy Will Smith „watchagonnado” felkiáltással odapattintott egyet Chris Rock állára, az addigi abszolút favorit, A kutya karmai közt hatalmas botlása borzolhatta az egyre lemondóbb kedélyeket. A tucatnyi jelölésből azért Jane Campion vigasztalódhatott egy rendezői díjjal, ám meglepetésre egy addig némileg mellőzött, ám az év eleje óta felkapaszkodó kedves történet, a CODA ütötte ki a nyeregből.
Az utóbbi évek – vagy évtizedek? – egyre szomorúbb filmes trendjének megfelelően azonban bármennyire is aranyos, sírós-nevetős és remek pillanatokkal megajándékozó, hiánypótló – igaz, remake – mozi a CODA, a régi oscarosokkal való összevetésben nem kimagasló és nem is tucatszor visszanézős történet. Azért szeretjük! 

Közben kisebb-nagyobb problémák hullámai kezdenek tornyosulni a lány feje felett, amikor szerelmi vívódása mellett a családi vállalkozás is szorult helyzetbe kerül. Nemsokára azonban alkalma nyílik arra is, hogy bizonyítson Mr. V előtt is, sőt, a precíz mester felajánlja, hogy külön órákon foglalkozik a tehetséges hanggal. Így természetesen eljön az az idő is, amikor a túlhajszolt Rubynak döntenie kell: a családi kötelezettséget választja vagy az álmai nyomába ered és jelentkezik a Breklee Egyetem zenei tagozatára…
A szülőföldjén nagy sikert aratott, 2014-es francia eredeti A Bélier család amerikai újrájaként a CODA (a kifejezésnek két jelentése is van: a Child of Deaf Adults, azaz a siket felnőttek gyermeke és a coda, mint zenei függelék, befejezés) beállt az angol nyelvű gall feldolgozások – Életrevalók, Taxi, Nikita, Martin Guerre visszatér – Sommersby, Pierre Richard – Depardieu mozik – sorának legelejére és bár története, fordulatai, a benne megjelenített tiniproblémák nem nyújtanak nagy újdonságot a nézőnek, szeretnivaló, vicces-érzelmes karakterei, humora, de legfőképp a színészek remek játéka kiemeli a tömegből.
Az elmúlt évek viszonylag gyér felhozatalában a legjobb filmnek és adaptált forgatókönyvnek járó Oscar elfogadható, férfi mellékszereplőként Troy Kotsur aranyszobra azonban teljesen megérdemelt – mint mondtam, összetett játékáért én Emilia Jones-nak is adtam volna egy esélyt. Az azóta kisebb sztárrá nőtt színész által hozott apa humoros, „szókimondó”, a társadalmi elvárásoktól teljesen független, energikus, szenvedélyes karaktere nem csupán az átverések, ugratások, viccelődések, de Ruby felnőtté válási történetének, függetlenedésének – „Ruby soha nem volt kislány!” – motorja, példaképe.
A film sztorijában ugyan nem ás a fogyatékkal élők problémáinak mélyére, ám jó érzés – hogy a píszí világát jóval megelőző, remek humorú, de egy pillanatig sem sértő Vaklármához hasonlóan – szeretettel, viccesen és szórakoztatóan mutatja be az életüket. És emellett pár remek ötletet bedobva – Ruby jelkóddal jobban képes kifejezni az érzéseit, mint szavakkal, a végső koncertet a szülők szemszögéből látjuk, „halljuk” – igazán mágikus pillanatokkal ajándékoz meg valahonnan a hallók és siketek világának határárról!




