Fekete telefon (The Black Phone), rendező: Scott Derrickson, forgatókönyv: Scott Derrickson, C. Robert Cargill, szereplők: Ethan Hawke, Mason Thames, Madeleine McGraw, Jeremy Davies, James Ransone, E. Roger Mitchell, Troy Rudeseal, Miguel Cazarez Mora. Amerikai misztikus horror, 103 perc, 2021. (16)
Szellemeket tárcsázó
Scott Derrickson, a rutinos horrorrendező még a Doctor Strange folytatásából is kiszállt, hogy Stephen King fiának novellájából készíthessen adaptációt. A Fekete telefon azonban szerzői jegyei ellenére sem tud kilépni a tucathorrorok kereteiből, így a film két szék közé esik, amiből még Ethan Hawke brillírozása sem tudja azt talpra állítani.
A misztikus horror hatalmas népszerűségnek örvend az irodalomban és a filmművészetben egyaránt. És ha a rajongókat megkérdeznénk, mely alkotók voltak a legnagyobb hatással a horrorfogyasztási szokásaikra, a legtöbben biztosan Stephen King nevét emelnék ki. Rémmeséi nemcsak napjaink legnépszerűbb szerzői közé emelték, de hivatkozási alapul is szolgálnak a feltörekvő írók számára. King műveiben olyan visszatérő elemek is megfigyelhetők, mint az Azból már jól ismert kisvárosi környezet, vagy a Ragyogásban megjelenő természetfeletti képességek. De feldolgozott témáit tekintve is találkozhatunk átfedésekkel az eddigi életműben, ilyen például a gyerekek küzdelme a kitaszítottsággal, a felnőtté válás nehézségei, vagy a bullying.
King fia, Joe Hill is az írói pályán kötött ki, leghíresebb munkája a Lockey & Key című képregénysorozat, amelyből 2020-ban nagysikerű Netflix adaptációt készítettek. De több regényt és novellát is kiadott már. Fekete telefon című művét Scott Derrickson, a Doctor Strange, a Sinister és az Ördögűzés Emily Rose üdvéért író-rendezője álmodta vászonra. A történet King munkáit idézi mind hangulatát, mind konfliktushelyzetét tekintve.
Denver (kert)városában sorra tűnnek el a gyerekek. A helyiek Portyázónak (Ethan Hawke) nevezik az emberrablót, de Finney Shaw (Mason Thames) még az elkövető nevét sem meri kimondani. Miután a szadista sorozatgyilkos őt is elrabolja és egy hangszigetelt pincébe zárja, Finney mindent megtesz, hogy kiszabaduljon börtönéből, miközben egy kihúzott telefon folyamatosan csörög a falon. A fiú idővel rájön, hogy a telefonnal képes a gyilkos korábbi áldozataival kommunikálni.
Hill sztorija tehát átemeli az Az-ban látott felállást, ám kifordítja azt. A Fekete telefonban ugyanis nem egy misztikus entitással küzdenek meg hőseink, hanem egy a gonoszt megtestesítő átlagemberrel. Ezenfelül a Portyázóval vívott harc más célt is szolgál, hiszen itt a bosszú és a kijutás válik Finney fő motivációjává a gonosz legyőzése helyett. Abban viszont hasonlít King klasszikusára, hogy a főhős most sem marad egyedül a bajban, hiszen segítségére vannak az elhunytak szellemei.
King örökséget mutatja továbbá a kisvárosi miliő, a misztikum, a médiumok jelenléte, valamint a saját kitaszítottságukkal küzdő karakterek. Mindemellett Derrickson rendezése több horrorklasszikust is felelevenít, mint a Kör, a Rémálom az Elm utcában, vagy az Az. Míg színkezelése a Mindhunter kopottas világát, addig a hetvenes évek esztétikája a Stranger Things atmoszféráját idézi. A kor zenéi hangulatosak, valamint a nyitányban használt, később is visszatérő archív(nak tűnő) felvételek és homályosított képek kellően nyomasztóvá teszik az alapszituációt.
A feszültségkeltés érdemi része azonban Ethan Hawke borzongató alakításának köszönhető. (Hawke egyébként nem először dolgozik együtt Derricksonnal, korábban a Sinister főszerepét is ő játszotta.) Álarcos figurája John Wayne Gacy, az amerikai sorozatgyilkos és Az különös keveréke. Maszkja egyszerre szimbolizálja elemi gonoszságát és érzékelteti pszichózisának előrehaladott állapotát, valamint kifejezi a karakter sérthetetlenségét és halhatatlanságát is. Amíg rajta van, a Portyázó legyőzhetetlen, ám nélküle megszűnik önmaga lenni. Ikonikus antagonista lehetne, ha figurája nem szenvedne súlyos motivációhiányban. Hisz azon túl, hogy őrült és beteges, szándékairól nem sokat tudunk meg.
A gyerekszínészekkel szerencsére nincs gond, mindegyikük kihozza a maximumot a szerepéből. Mason Thames első alakításához képest jól működik a furcsaságát lassan elfogadó főhősként. Madeleine McGraw nagy lelkesedéssel hozza az anyja médiumképességeit öröklő, bohókás, de a bátyjáért aggódó kishúgot. És még a gyerekek alkoholista apjukkal való drámája is átélhető. Az összképet viszont rombolja a szörnyű gyerekszinkron, amit fokoz a film indokolatlan trágársága is.
A gondok valódi forrása azonban a szkript. A gyerekek obszcenitása és a néhol röhejes dialógusok kizökkentik a nézőt feszült hangulatból. Ezt tetézi a jump scare-k kötelező jellegű bevágása, ami sokszor a suspense rovására megy. A legnagyobb probléma mégis az, hogy a forgatókönyv logikátlanságai hiteltelenné teszik az alkotást. A rendező ugyanis úgy írta meg, hogy annak fő konfliktusát már a játékidő felénél feloldhatná a főszereplő, de Finney ezt mégsem teszi meg, hiszen nem így lett megírva. Ezeknek köszönhetően a film egyrészt a fináléra kiöli magából a feszültséget, másrészt titkolt vállalása dacára nem hagy elég időt karaktereinek megküzdeni saját démonjaikkal és beéri egy szentimentális lezárással.
Scott Derrickson adaptációja tehát sokat markol, de keveset fog. A Fekete telefon (ebben a formában) ugyan nem tud felnőni a horror klasszikusaihoz, de Ethan Hawke lúdbőröztető alakítása, a hetvenes éveket idéző hangulata és néhány emlékezetes jelenete miatt biztosan okoz majd izgalmas pillanatokat a hűtött moziteremben. És ha nem is lesznek tőle rémálmaink, legalább kedvet kapunk egy Stephen King regény fellapozásához.
