Nem hagytak nyomokat (Zeby nie bylo sladów), rendezte: Jan P. Matuszynszki, szereplők: Tomasz Zietek, Sandra Korzeniak, Jacek Braciak, lengyel-cseh-francia filmdráma, 160 perc, 2021., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Gerinc
Lengyelország tavalyi Oscar-nevezettje ismét egy olyan korszakot idéz meg, amire nem igazán lehetnek büszkék, de a múlt feltárása és művészi eszközökkel való bemutatása nagyon megy nekik. A Nem hagytak nyomokat megtörtént eseményt dolgoz fel és bemutatja, miként veszi fel a harcot a hatalom az egyén és az igazság ellen.
A cselekmény 1983-ban játszódik, de érdemes kicsit visszamenni az időben. 1981. december 13-án Wojciech Jaruzelski tábornok – aki ekkor már nem csak nemzetvédelmi miniszter, hanem miniszterelnök és a lengyel munkáspárt első titkára is volt egyben – nulla órától szükségállapotot hirdetett ki. Jaruzelski baljóslatú beszédében polgárháborút vizionált, melyért az 1980-ban szerveződött Szolidaritás mozgalmat okolta, melynek – szerinte – radikális vezetői káoszt előidézve és tüntetéseket szervezve véres testvérháborúba akarják taszítani az országot. A puccs még a kommunista Lengyelország szerint is illegális volt és az ellenzék erejét is csak ideiglenesen tudta megtörni, egyáltalán nem jelentett megoldást a szocializmus problémáira, elkerülhetetlenné téve ezzel a rendszerváltást. 
Karácsony előtt néhány nappal tehát kikapcsolták a központi telefonvonalakat, amit a civil telefonvonalak, továbbá a követségek és konzulátusok telefonvonalai követtek, fegyveres egységek hatoltak be különböző objektumokba, megszállták a rádiót és a televíziót, valamint teljes ellenőrzésük alá vonták az állami intézményeket, a gazdaságot és az infrastruktúrát. A munkahelyekre komisszárokat küldtek, a honvédelem érdekében elrendelték az ingyenmunkát és bizonyos mezőgazdasági termékek beszolgáltatását, valamint este nyolc órától kijárási tilalmat vezettek be. Az ellenzék vezetőit és az ellenzéki értelmiségieket bebörtönözték és különböző táborokba internáltál (a felső vezetők, mint pl. Lech Walesa kivételével többségüket néhány hónap után szabadon engedték).
Az akciót a hadsereg és a rendőrség alakulatai hajtották végre, melyben több ezren vettek részt tankokkal, páncélozott járművekkel, könnyű gyalogsági harckocsikkal és gépkocsikkal, fegyverekkel megtámogatva. A hadsereg az állam és a gazdaság irányításában aktívan részt vett, az ellenállás pedig elsősorban politikai vonalon bontakozott ki. Rengetegen vesztették el az állásuk, hagyták el az országot vagy éppen tagadták meg nézeteiket és önmagukat a nyomás, a kényszer hatására, de már látszott a fény az alagút végén. 
A hadiállapotot 1982. december 31-én felfüggesztették, majd 1983. július 22-én végleg megszüntették. A cselekmény ezt követően játszódik, de mintha a karhatalmi szerveket nem tájékoztatták volna ennek tényéről. Az élet valamivel szabadabb lett, de a rendszer hívei és kiszolgálói még mindig szilárdan hittek a szocializmus eszméjében, a saját hatalmukban és végső győzelmükben. Szentül hittek továbbá a sérthetetlenségükben, abban, hogy következmények nélkül bármit megtehetnek, a számonkérés, az elszámoltatás biztosan elmarad. Ezért is történhetett meg, hogy az utcán vidáman sétáló fiatalokba simán beleköthettek a rendőrök, majd amikor azok értetlenkedni kezdtek, a nyílt utcán verték meg őket, amit aztán az őrsön is folytattak. Egyikük, egy ellenzéki költőnő fia belehal az így szerzett sérülésekbe és ennek kizárólag egyetlen szemtanúja van, Jurek Popiel. 
A fiú első számú közellenséggé válik és bár megtehetnék, hogy egyszerűen eltüntetik, nem akarnak mártírt csinálni belőle, ezért inkább úgy döntenek, hogy megtörik. A film tulajdonképpen ezt a folyamatot mutatja be; a hosszú játékidőt a válogatott módszerek és a háttérben zajló hatalmi játszmák indokolják. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindenki meglátja a lehetőséget az esetben, hogy a ranglétrán feljebb lépve egyben régi riválisaival is leszámoljon, hiszen mégiscsak valakik agyonvertek egy fiatalt, valakinek el kell vinnie a balhét. A szálakat maga Jaruzelski mozgatja. Jureket megpróbálják bemocskolni és ellehetetleníteni, rászállnak a családjára, a barátaira, követik, megfigyelik, lehallgatják, üzennek neki, támogatóit, pártfogóit bebörtönzik, megzsarolják, de még akkor is kitart az igaza mellett, amikor már mindenki megpróbálja erről lebeszélni és kihátrál mögüle.
A hatalom – az élete meghagyása mellet – gyakorlatilag a teljes eszköztárát felvonultatja ellene, profi szakemberek veszik kezelésbe; annak vagyunk szemtanúi, hogy lehet valakit kínzás, fizikai fájdalom okozása nélkül megtörni (de legalábbis megpróbálni megtörni). Ember küzd ember ellen, psziché psziché ellen, gerinc gerinc ellen. Régi módszerek ezek, kortalanok, időtlenek, mindig, minden rendszerben megállják a helyüket, ahol valakit jobb belátásra kel bírni.
A lengyel filmesek előszeretettel nyúlnak hozzá a múlthoz és akár erős ellenszélben is kiállnak az igazság, a tények feltárása és a nagyközönséggel való megismertetése mellett. Azok a dolgok, melyekről nem szívesen beszélünk, ugyanúgy a történelmünk részét képezik és ha képbe helyezzük magunkat, jobban megértjük a jelent is.
Erőteljes, elgondolkodtató film nagyszerű színészi alakításokkal, korhű jelmezekkel és díszletekkel, igazi 80-as évekbeli, rendszerváltás előtti feszült és izgatott atmoszférával. 
