Coffee and Cigarettes, amerikai/olasz/japán szkeccsfilm, filmvígjáték, 2003, rendező: Jim Jarmusch, forgatókönyv: Jim Jarmusch, operatőr: Tom DiCillo, Frederick Elmes, Ellen Kuras, Robby Müller, szereplők: Bill Murray, Roberto Benigni, Cate Blanchett, Tom Waits, Iggy Pop, Steve Buscemi, Steven Wright, Alfred Molina, Steve Coogan, játékidő: 96 perc
ajándék,
mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam
Jim Jarmusch minimalista rendezői stílusának, egyéni látásmódjának produktumai az olyan tiszta filmek, mint a 2003-ban bemutatott Kávé és cigaretta, amely lehetne a független filmkészítés egyik iskolapéldája is. Jarmusch a hangulatteremtés mestere, tekintete bagatell, oda nem illő részleteken is megakad, és a small talk lényegét, a sehová sem tartó, felszínes beszélgetéseket, kellemetlen üresjáratokat, kínos feszengéseket úgy tudja tálalni, hogy azokat egy percig sem unjuk (Ennek Tarantino is nagy mágusa, a Ponyvaregény tulajdonképpen ettől vált kultfilmmé).
Jarmusch a cselekményt bármikor szívesen rendeli alá gyakorlatilag bárminek, legyen az a karakter, egy számunkra apróságnak tűnő dolog, egy hangulat, minden, ami mellett elmennénk, vagy kiesik a látóterünkből. Ez főleg a korai munkáira jellemző (Mistery Train, Éjszaka a Földön, Kávé és cigaretta), utóbbit nézve mintha felületes beszélgetések és üres csacsogások közepette egy kávé-, vagy cigarettaszünet közepén találnánk magunkat. Ezen addikciók valamelyike sokaknál már szertartássá „nemesedett”, a kettő kombója pedig napi rutinná vált (mielőtt a dohányosok fejére vérdíjat tűztek volna ki, 5 méterrel a bejárat előtt).
A Kávé és cigaretta 11 jelenete egymástól független történetek láncolata, bár szinte mindegyikük megállná a helyét önálló rövidfilmként is, akár az Éjszaka a Földön (1991) esetében. Látszólag semmi közös nincs bennük, a jeleneteket csak két dolog köti össze, a kávé és a cigaretta. Ha pontos akarok lenni, akkor csak az utóbbi, ugyanis egy szkriptben kávé helyett teát isznak, kettőben nincs háttérzene, az asztal pedig két snittben nem kockás terítős, vagy sakktábla-szerű (leszámítva, hogy Cate Blanchett jelenetében a kávéscsészék és a háttér mintázata hasonló). Ez a fekete-fehér kontraszt a szereplők személyiségbeli különbségeire is utal.
17 év munkája e 11 kisfilm, amelyből hármat külön-külön rövidfilmként is bemutattak. Az elsőt Roberto Benigni és Steven Wright főszereplésével 1986-ban forgatták le, „Strange to meet you”címmel, szerintem ez a legjobban sikerült mind közül, majd 1993-ban, 1995-ben és 2003-ban újabb epizódok készültek, amelyeket Jarmusch különböző projektjei közt készített. A „Somewhere in California” című epizód az 1993-as Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb rövidfilm kategóriában Arany Pálmát nyert, a Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon pedig még ugyanebben az évben közönségdíjas lett.
Jarmusch-sal dolgozni jutalomjáték és kihívás is lehet egyben, mivel a rendező az improvizáció, a spontaneitás varázsában hisz, szívesen hagyja kibontakozni a színészeket, akiket csak csekély instrukciókkal indít útjára egy felvétel előtt. Vaskos szövegkönyv helyett hagyatkozhatnak a testbeszédre, a mimikára, a rögtönzés képességére, bármire, ami a filmet szolgálja. Jelenetenként csak két-három felvétel készült, s mivel minden szereplőnek csak pár percnyi játékidő állt rendelkezésére, a helyszín pedig egy kávézóra, étteremre, bárra, vagy egy puccos szállodai hallra korlátozódott, s a kelléktáruk mindössze egy csésze fekete és egy csomag cigaretta volt, így tényleg pár percben kellett lekötniük a figyelmünket és téte-á-téte beszélgetésekkel elvinni a show-t.
Ráadásul mindez fekete-fehérben, leginkább premier plánban felvéve. Jarmusch a technikai stábbal is szeret biztosra menni, Frederick Elmes operatőr, vagy Jay Rabowitz vágó személyében. Egy kis technikai baki: az asztalokat minden jelenetnél legalább egyszer felső gépállásból láthatjuk, a harmadik jelenetben (Somewhere in California) miután Iggy és Tom már legalább két cigit is elszívtak fejenként, a hamutartó üres, még hamu sincs benne.
Tudjuk, hogy Jarmusch szívesen dolgozik európai színészekkel is, s gyakran cseréli az angol dialógust az adott színész anyanyelvére. Leginkább a jól bevált, ám egészen rendkívüli szereplőgárdát gyűjti maga köré, de időnként feltűnnek nem tipikus jarmuschi karakterek is, mint például Cate Blanchett, aki mindjárt két karakter megformálásával ugrotta meg a jarmuschi mércét. Egyébként ő az egyetlen, aki nem kapott maga mellé játszótársat.
Roberto Benigni és Steven Wright koffein- és nikotindús jelenete kardiológusért kiált, Steve Buscemi egy Elvis ikertestvér-elméletével untatja a vendégeket, Iggy Pop és Tom Waits, akikre mellesleg bármikor ráhúzható egy mefisztói szerep, próbálnak egymással bájcsevegni, Vinny Vella nagyon szeretne rágyújtani, míg Renée French legalább ennyire szeretne nyugodtan olvasni, Isaach De Bankolé és Alex Descas egészen jól elcsevegnek a semmiről, míg Alfred Molina és Steve Coogan derék britek módjára inkább teáznak, a mindig morcos és pókerarcú Bill Murray kancsóból issza a kávét, Taylor Mead és William Rice nem pohárból ugyan, de a ’20-as évek Párizsára, Josephin Bakerre, és a ’70-es évek New Yorkjára koccintanak. A zenei összeállítás is kellően eklektikusra sikeredett, hasonulva az adott jelenethez, hol egy zenegép álmosító dallamai, hol halk zongoraszó, vagy lágy háttérzene, karcos rock and roll, de hip-hop és operadallamok is hallhatóak a filmben.
A kávé és cigaretta kicsit olyan, mint egy road movie, csak városok helyett egyik asztaltól a másikhoz ülünk furcsa, zavarodott, unalmas, vicces, vagy öntelt emberek társaságába keveredve, akiket valahogy nagyon lehet szeretni. Van ennek a filmnek egy zamata, amellett, hogy 35 mm-re forgott, mintha a forgatókönyvet egy letűnt kor számlájára írta volna Jarmusch, amikor a kávét kávézókban, csészéből (nem papírpohárból menet közben) kortyolgatták, puha dobozos cigarettát szívva, időt szakítva magukra, a barátokra, a telefonok helyett egymásra nézve és egymással kommunikálva. Több olyan dolog is van a filmben, ami az elmúlt húsz évben, vagy sokkal korábban szinte teljesen eltűnt az életünkből: a beltérben való dohányzás, a zenegép, a cigaretta automaták, a telefon nélküli lét, a beszélgetések.
Jarmusch a stáblista végén olyan zenészek, írók, rendezők, színészek, feltalálók előtt is tiszteleg, akik meghatározták és formálták stílusát, egyéniségét, személyiségét. Többek közt Nikola Tesla, Otis Blackwell, Elvis Presley, Lee Marvin (akinek portréja a 8. jelenetben a háttérben látható is), egy Giant Robo nevű japán mangasorozat, az ’50-es évek rajzfilmjei, Vivienne Westwood, Spike Lee, a ’40-es évek burleszkpárosa, Abbott és Costello, Sam Mendes, Paul Thomas Anderson, Gary Goldberg. A „Long Live Joe Strummer!” pedig kedvenc zenekarának, a The Clash frontemberének szól, aki 2002-ben hunyt el egy veleszületett szívbetegség következtében.
A film szinte már nosztalgikus múltidézés és meghajlás az egyik legfontosabb szociális interakció, a beszélgetés művészete előtt. Alapmű, kiváló színészi alakításokkal, remek dialógusokkal, fura helyszínekkel és még furább karakterekkel, egy nagyon szeretnivaló darab, amely számunkra képtelen veszíteni bájából.
Másik kötelező Jarmusch:
