A 999-es szoba (Chambre 999), rendezte: Lubna Playoust, szereplők: Wim Wenders, Joachim Trier, David Cronenberg, francia dokumentumfilm, 85 perc, 2023., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Mit hoz a holnap?
1981-ben Wim Wenders elkészítette a 666-os szoba című 45 perces dokuját, melyben kollégáit (Spielberg, Godard, Antonioni, Fassbinder), kérdezte a film jövőjéről. Eltelt 40 év, a mozi ismét nagy kihívások előtt áll. Kortárs rendezők beszélnek arról, hogyan látják a helyzetet. Jobban belegondolva arról szól ez az egész diskurzus, hogy újabb 40 év elteltével lesz-e még kiket összehívni, lesz-e még miről beszélgetni. Reméljük lesz. Addig is itt van nekünk a 999-es szoba (benne Paolo Sorrentino, Baz Luhrmannn, Ruben Östlund, David Cronenberg, Joachim Trier, Asghar Farhadi…), na meg egy csomó jó és kevésbé jó film. 
Szinte nem telik el úgy nap, hogy nagy tiszteletnek örvendő alkotók ne szállnának bele páros lábbal az aktuális trendekbe, miközben valódi és önjelölt szakértők keresik a magyarázatot bizonyos filmek sikerére vagy bukására. Botrányoktól hangos a média, ahogy egyre-másra látnak napvilágot a filmipar sötét kulisszatitkai, sztrájkok, perek, kirúgások és egyéb nyalánkságok teszik álságossá a nézők kegyeiért tett erőfeszítéseket, mely sokkal inkább ádáz küzdelemként írható le. Az elmúlt időszakban alapjaiban változtak meg a fogyasztói szokások, amit a világjárvány csak felgyorsított, ma a piacot egyértelműen a streaming platformok uralják és formálják.
A streaming csak egy dolog, még ha nagyon fontos is, de mellette ott vannak a társadalmi és technológiai változások, a generációs különbségek. Jelentősen felgyorsult az élet és felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik számára a szórakozás teljesen mást jelent, ami az igényekben és az ítéletekben is markánsan megmutatkozik. Ráadásul mozgalmak jönnek és mennek, hol emellett állunk ki, hol amellett, hol ezt szabad, hol pedig azt. Hogy régen jobb volt-e minden? Nem tudom, minden esetre más volt. Nagyon más.
Néhány évvel ezelőtt láttam a Lumiére! (2016) című filmet és talán abban volt egy jelenet, ahol a világ neves fényképészei összejönnek és éppen arról tanácskoznak, hogy az újonnan bemutatkozó és szárnyait bontogató mozgókép jelent-e bármiféle veszélyt a szakmájukra és művészetükre. Eltelt több, mint száz év és simán léteznek egymás mellett, mint ahogy van színház és opera is, na meg könyvnyomtatás. A televíziózás sem nyírta ki a mozit és ugyan el-eltünedeznek az olyan dolgok, mint pl. a kazetta, a lemez vagy a napilapok, de ez az élet velejárója, a fejlődést legfeljebb lassítani lehet, megállítani nem.
A filmet már sokszor eltemették, de mindig megkereste és megtalálta a maga helyét a világban. Legtöbbször képes volt úgy megújulni, hogy nem szakított teljes mértékben a hagyományokkal, nem fordított teljesen hátat a nagy elődöknek. Sokak szerint mostanra ez is veszélybe került, nagynevű alkotók kongatják a vészharangot. A közös moziélmény iránt vágy és úgy egyáltalán a moziba járás rituáléja kezd megkopni, de mindig vannak olyan alkotások, melyek képesek újra és újra tömegeket bevonzani. A minőséget most hagyjuk, ezeroldalas tanulmányt lehetne írni belőle, arról nem is beszélve, hogy ízlések és pofonok különbözőek.
Vannak könnyebb és nehezebb időszakok. 1982-ben Wim Wenders megkereste néhány kollégáját, hogy ugyan mondjanak már néhány szót a mozi jövőjéről. Akkoriban ugyancsak nagy változások álltak be, mely egyeseket aggodalommal töltött el, míg mások a lehetőséget látták meg benne. Eltelt 40 év és újra olyan változásoknak vagyunk szemtanúi, melyek hosszútávra kijelölhetik az irányt és egyaránt jelenthetnek jót vagy rosszat is. Lubna Playoust színész, rendező, forgatókönyvíró leültet egy csomó rendezőt, hogy valljanak színt a mozi jelenlegi és jövőbeni helyzetét illetően, ők pedig készségesen válaszolnak… sokszor a maguk furcsa, különc módján.
A 999-es szoba egy érdekes vállalkozás, ami még dokumentumfilmnek is különleges és egyedi. Senki nem tudja előre, hogy a megkérdezettek mit fognak válaszolni és egyáltalán hogyan fognak viselkedni, aminek megvan a maga kockázata, tény, ezzel együtt rendkívül izgalmas dolog. A válaszokat tekintve sokat – véleményem szerint – nyom a latba, hogy ki hol tart éppen a karrierjében, milyen típusú filmeket csinál és kinek. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy ki hol született, milyen körülmények között nőtt fel, milyen indíttatásból kezdett el filmezni és hol tanulta azt. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag ugyanarra a kérdésre mindenki máshogy válaszol és még az azonos álláspontok között is vannak árnyalatnyi különbségek
Az általam látott vetítés után megszólaló filmrendezők és moziüzemeltetők személyes benyomásai olyan – első kézből származó – plusz információval és érzelmi töltettel szolgáltak, ami a többi vetítésen értelemszerűen (sajnos) nem adatik meg a nézőnek. Ettől függetlenül a film önmagában, mindenféle körítés nélkül is megállja a helyét, igaz, a teljes élményhez nem árt ismerni az egyes rendezők (de legalábbis egy részük) munkásságát és habitusát, különben csak mások által híresnek gondolt embereket látunk, akik mások által fontosnak vélt gondolatokat osztanak meg velünk. Mozirajongóként ez persze ennél sokkal, de sokkal többet jelent, sokkal, de sokkal többet ad. 
