Kívánság (Wish), rendezte: Chris Buck és Fawn Veerasunthorn, szereplők: rajzfilmfigurák; animációs családi musical tündérmese, 2023, 96 perc (6)
Vigyázz, mit kívánsz!
A Disney 2023-at teljes ünnepi hangulatban tölti 100 éves fennállásuk okán. Nyilvánvaló volt, hogy mind rövid, mind egész estés animációval jelentkeznek a jeles alkalomra. A Kívánság azt ígérte nekünk, hogy bemutatja a stúdió alkotásait átjáró kívánságok eredetét, bár ez a metavonal remekül összeáll végül, maga a film azért lehetett volna emlékezetesebb és rukkolhatott volna elő fülbemászóbb dallamokkal is.
Október közepén került föl a Disney+-ra a Volt egyszer egy stúdió című rövid, amelyben egy teljes all-star cameót kaptunk (hasonlóan a kb. 20 éve futó Mickey Egér klubja sorozat kerettörténetéhez), és ott már láthattuk a Kívánság főszereplőjét, Ashát is. Persze nagyon jó a Super Bowl alatt bemutatkozott és azóta a mozikban is menő montázs (többek közt Sinkovits Imre hangjával), ahogy a novemberben kijött másik hasonló szpot is szép, de igazán meg lehetett volna futtatni az ünnepi rövidfilmet a vásznakon. A 96 perces játékidő mellé simán elfért volna, méltóképp hangulatba hozva az embert a Kívánságot átjáró jubileumi kikacsintások előtt. No meg, ahogy a 100 év hősei együtt mennek egy közös fotóra, méltóbb megemlékezése lett a Disney-nek, mint az ide szánt főfogás…
A Kívánságban bár valóban ott van egy amolyan múzeumi érzet és érthető, miért reklámozták úgy, hogy „ez a történet már egy évszázada készül”. Tényleg egyfajta előzményfilmje akar lenni a stúdió összes korábbi alkotásának, és ezt igen jól csinálja, hol feltűnően, hol csak nagyon finoman, de persze önálló, független egészként is igyekszik megállni a helyét. Na, ebben azért már lehet kivetnivalókat találni, mert noha ezt is megteszi, de minden téren olyan átlagos sorozatgyártott minőséggel, ami nem feltétlen illő a cég centenáriumához. Nyilván a kliséket ellőni muszáj volt, az is a hagyomány része, de ahol ez nem direkt nosztalgiázására fut ki (bár mindbe bele lehet magyarázni azt), ott a kreativitásból vesz el, hisz ezúttal a patikamérleget választották, újítószándék nélkül. Távolról láthatóak a fordulatok, de a sztorival nincs különösebb baj, ám ha csak a Covid óta érkezett, „sorszámozott” mozikat vesszük, úgy mind a Raya és az utolsó sárkány, mind az Encanto, mind a Fura világ megpróbált kitűnni valamivel, avagy próbált sablonjaiba frissességet csempészni. A Kívánságból ez hiányzik.
A Raya írásilag és dinamikájában mutatott modernebb megközelítést, az Encanto dalai azóta is csengenek a fülünkben, a Fura világ pedig egy rendkívül kreatívan megalkotott és újszerű környezetet prezentált (egy gyönyörű fordulattal). Viszont a Kívánság nagybetűs biztonsági játék, ami érthető a Fura világ bukása után és a fontos dátum miatt is, de attól még kihat az élményre.
Abba jobban nem mennék bele, mi rejlik még a moziban, de maradjunk annyiban, hogy akár anno a Kutyák szigeténél, úgy itt is vélhetünk felfedezni párhuzamokat a magyar ország vezetés és Rosas uralkodója személye között. Magnifico király ugyanis varázserejével tartja meg hatalmát, amivel havonta valóra vált egy kívánságot, míg a többit begyűjtve, szinte már a csillagot is leígérve „felszabadítja” népét leghőbb vágyaiktól/álmaiktól, hisz benne van a pakliban, hogy az évi 12 alkalom egyikén majd pont a te kívánságod válik valóra. De hát ugye több a lakó, mint naptárban a hónap, így pedig a többség csak céltalanul szolgamód várja a csodát, ami egyáltalán nem biztos, hogy eljön, ha nem tesz érte saját erőből.
A kívánságok begyűjtése a nagykorúsággal történik, gyerekként így még lehet álmodozni, legyen meg az emberben a tenni akarás, ám azt már a király később saját fennhatósággal dönti el, hogy teljesíti-e, mert ugye kordában kell tartani az alattvalókat. Asha még pont nincs a felnőttkorban, ellenben nagyapjának éppen, puszta véletlenből a 100. szülinapján nagyon szeretné, hogy teljesüljön vágya (ami igazából jó 80 éve nem is az, mert itt a felnőtteknek az ugye nem lehet), és milyen érdekes, hogy a havi ceremóniát is épp erre a napra időzítette Magnifico.
Arra, hogy az oktatás miként működik, arra a mozi nem tér ki, de Asha kortársaival a palotában dolgozik „diákmunkásként” a konyhában, ám ő bizony a király segédje akar lenni, de a tanulságos állásinterjú után már másként látja a nyitódalban megénekelt világát…
Kár lenne felsorolni a kötelező köröket és a mindenki által kitalálható dramaturgiai elemeket. A mondanivaló a tettre kész fiatalsággal (és a megbabonázott többiekkel) elég aktuális, pláne mifelénk, így nagy kár, hogy a mozi csak úgy lecsorog, mert ezt az üzenetet hatásosabban, emlékezetesebben is át lehetett volna adni, ha már foglalkoznak vele. Cserébe a klisék elősegítik a 100 évet felölelő Disney élmény megélését, ily mód az egyik legnagyobb hátrány hirtelenjében az egyik legnagyobb előnyként is elkezd működni.
Biztos vagyok benne, hogy számtalan alig észrevehető easter egg van, ami akár csak évek múltán derül ki, de hogy pár egyértelműt említsek: Bambi, Mackótestvér, Balu, Hófehérke és a hét törpe, Pán Péter, Mary Poppins, a tündér keresztanyák, Pinokkió és a talán legviccesebb 4. falként ellőt Zootropolis. Ezek bizony jók, nincs mind az orrunkba tolva, egyáltalán nem akarnak ráülni a sztorira, nem ezektől akar emlékezetes lenni az alkotás (bár akkor nem tudom, miről), de aki felfedezi, vagy csak elcsípi az adott kiszólást, biztosan mosolyogni fog. Egyáltalán nem erőltetett, inkább arra megy rá, hogy tényleg úgy érezzük, minden eddigi Disney animáció egy nagy közös világ (helló, Pixar teória!) és a Kívánság vége ezek kiindulópontja. Kellett volna a rövidfilm elé.
A Disney kapcsán még két dologra kell mindig kitérni, de sajna itt is igaz az egyik oldal jó, a másik meeeh állítás. Előbbi az animáció, illetve mondhatnám úgyis, hogy animájóóóóó! A művészeti stílus, hogy is mondjam, mesés, tökéletes egyvelege a számítógép alkotta és a hagyományos kézzel rajzolt műveknek, amivel persze semmi újdonságot nem mutattak és egy Pókverzum évében nincs esélye a legeredetibb dizájn kérdéskörben másnak (hiába próbálkozott ügyesen az Elemi is).
Mostanában egyre többször látjuk a kézzel firkantott kontúrok otthagyását CGI-ban – akár a játékiparban is – amit legtöbbször ugyan képregényes hatásként élünk meg, de a Kívánságban ez egyáltalán nem olyan. Itt valóban meglelni benne a stúdió különböző éráit, főképp az Aranykort (1942-ig), az Ezüstkort (50-67), a Bronzkort (70-77), és a Reneszánszt (89-99), de kisebb mértékben nem rest megidézni a nálunk ismeretlenebb Háborús (43-49) és Sötét időszakokat (81-88), bár azoknál jobban észrevehető a Reneszánsz utáni 2000-resekben látott Kísérletező évek. Ugyan erre nagyon figyelni kell, mert ha nem teszi az ember, hamar hozzászokik a látványhoz, és egy idő után észre se veszi majd, hogy bármi különlegesség volna, mert annyira természetesen ágyazódnak be a korábbi rajztechnikákat mímelő apróságok. Így nem is lóg ki a film a 2009 óta számolt jelenkorból.
A másik fontos dologról már nem tudok áradozni. Az Encanto után a zenei anyag nem túl maradandó és bár a nézés során 3 dalt is „eltettem későbbre”, azok közül az egyik angolul már annyival erőtlenebbnek tűnt a film nélkül, hogy rá sem ismertem. Nyilván ott lesz pár a slágerlistákon és az Oscaron is tuti találkozunk valamelyikkel (bár a szezonban Barbie és Billie dominancia várható, ha csak nem kerül elő valami RRR-hez fogató mánia a semmiből), de ha valamiben, ebben tényleg jobbat kellett volna adni a 100 évre.
A score-ban magában el van rejtve néhány korábbi hangzásvilág, a stúdiólogó dallamát adó Pinokkió szám pedig többször mintha tényleg felcsendülne, de nem teszi, vagy nem megy végig (hisz nem érünk az „eredetsztori” végére). Persze az állatokkal éneklés az erdőben homage és a kastély fölött elszálló hullócsillagsnitt mellé ez a minimum. Szívhez szóló még a stáblista oldalait kísérő sziluett figurák feltűnése, de nem csak ezért érdemes kivárni a feliratokat: van extra jelenet!
A Kívánság egyáltalán nem rossz, mondanivalója, tisztelettudó nosztalgiázásai és animációs megvalósítása a helyén van, de annyira nem akar különleges maradni, ami már kihat az élményre. A külföldi fogadtatást egyáltalán nem értem, a Csodacsibe mélységeitől távol vagyunk, de tény, hogy nem született egy új klasszikus, újranézni önerőből meg max a még több rejtett apróság miatt lehet, nem a sztorijának jó kihasználása, a betétdalok fülbemászása, vagy a kreatívan felhasznált sablonjai miatt. Érthető, miért nem akart többet adni a Disney a jeles alkalomra, hitelesen meg tudnák magukat védeni egy vitában, de ennél azért tényleg érkezhetett volna valami jobb, mert ugyan vicces Asha 7 barátjának párhuzama a törpökkel, legalább a Raya írási ötletességéhez hasonlatos extra kellett volna. Az semmit nem venne el ugyanettől a kliséhalmaztól, és úgy nem merülne ki a dolog egy csendes introvertált lánnyal.
A Disney animációs részlegének még legalább ennyit, de a következő nagy jubileumra (125? Vagy a Hófehérke 100 éve 2037-ben?) valami jobbat kérnénk, mert a nyilvánvalóan elvárható biztonsági játékot és idézésfesztivált ezzel most kihúzhatják a listáról, így legközelebb igazán felcsavarhatják a kreativitást, vagy komfortzónájukban, a musical tündérmesékben az újító szándékot… sikerült már máskor is nekik, miért ne lehetne ünnepre időzítetten is?
