Kutyák szigete – kritika


Kutyák szigete (Isle of Dogs), rendezte: Wes Anderson; főszereplők: kutyabábok sztárok vakkantásaival (lásd a trailer végét); színes, feliratos(!), amerikai-japán stop motion szatíra; 2018, 101 perc (12)

Kutya bajok

A Kutyák szigete egy picit elkésett. Erről se a film, se a forgalmazó nem tehet és nem is a mozi minőségére értem. Véletlen egybeesés, de a premier előtti utolsó hetekben kialakult – és kissé alábbhagyott – politikai feszültség Magyarországon határozottan összecseng az alkotás kevésbé reklámozott oldalával. Ez nem teszi rosszabbá persze Wes Anderson művét, csupán nekünk magyaroknak jobban betalálhat a tartalom, mint másoknak.

A közeljövő disztópikus Japánjában, Megaszakiban járunk, ahol a nemzedékek óta macskaimádó Kobayashi családból származó aktuális polgármester egy kutyainfluenzára hivatkozva a város szeméttelepének szolgáló mesterséges szigetre száműzi az ebeket, természetesen nagy tapsvihar és a cicák megmaradása mellett.

Ez a film betalál

A polgármester úr persze kutyaellenes politikát folytat (azaz ellenségképet formál belőlük, mint potenciális fenyegetésforrás), elsöpri az ellenzék elszámoltató szándékát (egy tudóspárt az influenza ellenszerén dolgozik), a zsebében lévő média közvetítésével pedig agymosást sem rest alkalmazni a népen. Persze a nem birka, szép lassan többséggé alakuló lakosság a végén már tüntet és kormányváltást akar… Nem, ez még mindig a Hetedik Sor Közepe és igen, ez még mindig egy frissen bejött kutyás bábfilm némi meseöntettel.

Mert ezek ennek ellenére a trailerben lévő dolgok dominálnak, a beszélő kutyák, a kaland a szigeten és a kutyusát kereső gyerek, Atari, aki a Kobayashi család legifjabb sarja. Játékidőben ez dominál, de erősségben – pont most – nem ez marad meg a filmből nekünk. Pedig szégyenkeznie nem kell, a szigeten élő kutyák karakterei, a poénok, a néhány fordulat és az Atarival való kapcsolataik alakulása alapján ajánlható lenne a kicsiknek is, csakhogy!

 

A szereplők anyanyelvükön beszélnek, a négylábúakat „lefordították nekünk”, de az emberek közül a tolmácsot és a cserediák oknyomozó újságírólányt (és párbeszédit) leszámítva csak néhány mondat nem halandzsa vagy japán (esetleg japánnak tűnő halandzsa) hangzik el, amiket ugyan a kisgyerekek is megérthetnek, de a 12-es karika a mélyebb tartalom miatt nagyon is indokolt és nem véletlenül csak felirattal fut a mozikban.

A feliratosság miatt van lehetőségünk az eredeti szinkronstáb munkáját meghallgatni, de külön kiemelni fölösleges is bárkit. Talán egy Végtelen háborúnyi sztár nincs a hangsávban, ám a nagy neveket felsorolni is hosszú lenne, elég ránézni az előzetes végére és tudjuk: Wes Anderson e tekintetben garantálta a magas minőséget. És mi van a rendező többi védjegyével?

Nos, a rajongóknak nem kell aggódniuk, a történetről volt már szó, a zene és a képi világ pedig szintén hozza az elvártakat. Előbbi érdekes hangzásvilágú, Desplat kitett magáért, a történettől pedig kissé függetlenül meganimált nemzeti dobosok zenéje mintha A harag útjából jött volna át. Megjelenésük hatásos, de a szimbolikát nem igazán értettem benne, ha csak nem egy szimpla negyedik falazásról van szó, ami Andersontól azért nem áll túl távol.

A képi világ és az animáció pedig megszokottan precíz és mesébe illő. A szokásos “andersoni” megoldásokon kívül még tartogat pár apró extrát is, példának felhozom a leglátványosabbat, az animés stílus behozatalát. Na, megijedni nem kell, itt csupán arról van szó, hogy a bábvilágban lévő monitorokon, képernyőkön, kivetítőkön az eseményeket klasszikus animés ábrázolásban látjuk. Ez akkor igazán ötletes, mikor a szereplőinket mutatják így.

Végül egy ilyen alkotásnál még a kellékeket, bábokat kell megemlíteni, amiből néhány elképzelhető, hogy kissé megosztó lesz, de ebbe kár lenne belekötni, mert a filmen belül meghatározott stílusból nem lóg ki semmi. Hogy érthetőbb legyen: csak úgy nem játszanék az Életem Cukkiniként díszleteivel, de a történethez, a mondanivaló átadásához ott is végig stimmelt minden. Itt is hasonló a helyzet, csak kevesebb karikatúrahatással. Az egész azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e ráhangolódnod a látványra, avagy sem. Sok segítséget kapsz ehhez, de nem hiába van inkább a rétegfilmhez közelebb a Kutyák szigete.

Érdemes nasival készülni a moziba

Mindezektől függetlenül messze nem tökéletes műről beszélünk. Egy nagy baja van: a fent már kissé átadott kettősség fura összképet ad. Hiába erős szatíra, legyengíti a mesés szál. És hiába szép a mesés szál, túl komorrá teszi a szatíra. Értem a koncepciót persze, de mindkét műfajban láttunk már erősebbet, amik ráadásul könnyen belőhető célközönséggel rendelkeznek. Jó, itt is megvan a célcsoport, de még a legnagyobb rajongóknak is lehetnek a kettőségből fakadóan némi hiányérzetük, pláne ha kellő tapasztalattal vágunk neki.

Nem az a baj, hogy a film ilyen, mert ezzel lesz egyedi és szerzői, hanem az, hogy a körülmények adottak lettek volna mindkét elemében egy erőteljesebb végeredményre. Gonosz leszek és a Pixart hozom föl példának, ahol akár az Agymanók, akár a Coco, de leginkább talán a WALL-E csinálta ezt az „egyszerre gyerekfilm és erőteljes szatíra/mély tartalom” összhatást sokkal jobban. A mesés szál néha túlságosan is azt mutatja, hogy Anderson koncepciója is ez volt, csak védjegyei megtartása mellett ezt nem sikerült maradéktalanul tökéletesre csiszolnia. Persze ha azokat elhagyja, akkor mennyire marad meg önmagának?

A fentiek mellett viszont a filmnek gyakorlatilag kutya baja. Ha a trailer megfogott, valószínűleg a moziból is elégetetten távozol. Az Oscar-jelölés is gyanús (ám lehet a Bébi urat még egyszer jelöli az Akadémia), egyedül az az igazi univerzális „plusz” hiányzik, ami időtlen klasszikussá tehetné a széles közönségnek is. Jó, nekünk a mondanivalója most aktuálisabb csak két héttel lehetne, de ez teszem azt télen nem lett volna meg…

Politikusoknak, kormánypáriaknak, és rajongóknak melegen ajánlott, de gyerkőccel kizárólag otthon, amikor már van szinkron és a felmerülő kérdéseket is meg lehet válaszolni a film leállítgatásával. Ez egy Wes Anderson mese és nem egy Andersen. Apró, de jelentős különbség!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Újra mozikban a kultikus Kutyaszorítóban - Nyerj rá páros jegyet!
Következő cikk Taxi 5 - kritika