Napóleon, rendező: Ridley Scott, írta: David Scarpa, szerepelők: Joaquin Phoenix, Vanessa Kirby, Ludivine Sagnier, Ben Miles, amerikai történelmi dráma, életrajzi dráma, háborús filmdráma, 158 perc, 2023(16)
Küzdelmek játékideje
Bonaparte Napóleon megosztó személyiség volt. Briliáns hadvezér és olyan sérült pszichéjű ember, akiről még komplexust is elneveztek. Joaquin Phoenix a tökéletes választás a szerepre, Ridley Scott évtizedes rendezői tapasztalata garantálja a lenyűgöző csatajeleneteket. Napóleon kitartását a történelem igazolja, kérdés, hogy a mozinéző is megküzd-e a két és fél órás játékidővel?
Napóleonról nem divat filmet forgatni. Mellékszereplőként sok mozgóképben feltűnik a történelem legendás alacsony növésű francia katonai vezető figurája, számtalan filmben láthatjuk jellegzetes kalapjában, Marlon Brando és Ian Holm is eljátszotta. Csak róla készíteni filmet nagy falat, még Stanley Kubricknak sem sikerült összehozni, az ő Napóleon filmje ott trónol a nagy meg nem valósult filmek csarnokában Jodorovsky Dűnéje, Hitckcock Kaleidoskope-ja, és Tarkovszkij Félkegyelműje mellett. Ridley Scott óriási vágya volt, hogy megtörje a csendet, és méltó emléket állítson ennek a legendás történelmi személyiségnek. Az Apple TV a híresztelések szerint közel 200 millió dollárt és szabad kezet adott az idén 86 éves mesternek, hogy Kubrick után Scott ne kerüljön a Napóleon filmmel adósok sorába. Ennek filmrajongóként csak örülhetünk, főleg, hogy teljes moziforgalmazás kapott a mű.
Ez a film Phoenix jutalomjátéka. Napóleont megformálni korunk legérzékenyebb színészénél nem lehet találni jobbat, aki különösen az introvertált, sérült, kompenzáló szerepekben (A mester, A nő, Joker) brillírozik. Arcrendülései, finom mimikája, apró mosolyfoszlányai a szája szélén a komoly hadi- és politikai döntések kapcsán határozott emberi súlyt és mélységet adnak a karakternek. Annyira élő a játéka, hogy a feleségét, Josephine-t játszó szintén nagyon tehetséges Vanessa Kirby egy ponton túl elhalványul, a többi színész pedig tényleg csak statisztál minden egyes jelenetben. Az királyi udvar tagjai hasonlóan egybefolynak, mint a csatatéren a közkatonák.
Napóleon amúgy is egy nagyon izgalmas történelmi figura, olasz származásúként lett francia király Korzikáról, átlagnál alacsonyabb termetével (amivel a film elegánsan szinte nem is foglalkozik, amúgy sem volt törpenövésű a karikatúrákkal ellentétben), de a származása, akcentusa, modortalan viselkedése miatt, tényleg folyamatos megjegyzések és kirekesztés tárgya volt kortársai körében. Hírnevét a csatatéren, és forradalmi tetteivel vívta ki, de közben több száműzetést és az utód nélküli házasélet megbélyegzését is el kellett szenvednie. A film tablószerűen, kronológiai sorrendben minden fontos eseményt végigvesz, ha nem lenne annyira brutális némelyik jelenetében, akár iskolai tananyagként is használható lenne. Bár a megjelenésekor érte kritika történészektől a pontatlanságok miatt, ez egyrészt egy játékfilmnél természetes, másrészt nagyon látszik az igyekezet, hogy a francia vezérről egy komplex, átfogó képet kapjunk.
A film trükkje, és egyben gyengéje is, hogy úgy éri el Napóleon személyiségével az azonosulást, hogy mindent felesége, Josephine-nel való kapcsolatának rendel alá. A megismerkedésüket is alaposan előkészíti, pontosan látjuk hogy a francia forradalom alatt fogvatartott, és a kivégzések kapcsán megözvegyült nemes asszony számára miért megváltás Napóleon szerelme, és végignézzük a viharokat, amit a nő elég szabados viselkedése okoz, amivel bőven adott muníciót a Bonapartén élcelődő korabeli sajtónak. Az az igazság, hogy egy ideig érdekes ez a szál, főleg annak fényében, hogy történelmi tény, hogy nem született utód ebből a házasságból, és ez elég nagy nyomást helyezett a később császárrá váló I. Napóleon uralkodási idejére. Azonban Vanessa Kirby minden igyekezete ellenére ismétlődővé és feleslegessé válnak a drámai körök, mert Napóleon személyisége igazán a magánéleti csatákon kívül tartogat igazi fordulatokat. Abból pedig van bőven, és szívesen néznénk belőle többet is.
A Napóleon eredeti címe Kitbag, azaz “Málhászsák” lett volna. A bátor döntést végül elvetették, de ez jól jelzi, hogy hol van az eredeti hangsúly a forgatókönyvben. A film már az első tíz perceben egy olyan intenzív csatajelenettel nyit, amitől eláll a néző lélegzete. Közvetlen közelről látjuk, ahogy Napóleon lovát szügyön találja egy ágyúgolyó, és ebből a veszteségből és az esés okozta sérülésekből vezényli le egy kikötő elfoglalását a későbbi tábornok. Az igazi nagy dobások később jönnek, az összes történelmileg fontos csatát újraalkották egészen Waterloo-ig.
Minden elköltött dollár jól látszik, CGI-t nem lehet kiszúrni (pedig biztos tele van vele minden, ahogy az összes nagyköltségvetésű filmben manapság), de ez nem csoda, hiszen Ridley Scott ebben nagymester. A még szinte mindent praktikus effektekkel forgatott Gladiátor, A Sólyom végveszélyben és Mennyei Királyság óta történelmi kortól függetlenül volt lehetősége tökélyre fejleszteni a műfajt, amit legutóbb a zseniális nézőpont ütköztető középkori drámájában, Az utolsó párbaj csatáiban csodálhattunk meg. Szóval nincs abban semmi meglepő, hogy Napóleon történészek által is elismert zsenialitásának a háborús csatái állítanak emléket a nagyvásznon Scott szándéka szerint. Viszont ez nem tölti ki a hosszú játékidőt, és van, hogy túl sokat kell időznünk olyan személyes drámákat mutató helyeken, amitől nem érződik, hogy mozdulna a cselekmény.
Az utóbbi években újra fellendült a hosszú játékidős mozifilm irányzat, köszönhetően a nagysikerű epikus szuperhős filmek és a mozis idősávok bevételétől független streaming felületek térnyerésének, ahol mindegy, hogy egy tartalommal mennyi időt tölt az ember, amíg a képernyőidőt az előfizetése elégedett kihasználására szánja. Ezért lehet az, hogy az Apple TV+-ra a Napóleon egy négy órás verziója is fel fog kerülni, mi moziba csak a nagyon kurtított 158 percet kapjuk. Ridley mester ide jutott karrierje zenitjére, hogy már nem kell külön harcolnia a rendezői változatokért, mint anno a stúdió által megnyirbált és elrontott Szárnyas fejvadász kapcsán, amiből a kultfilmmé válása útján megszámlálhatatlan változat és újrakiadás készült a rendező kitartásának köszönhetően.
Itt most mindent megkapunk egy kalap alatt, két változatban. Aki a csatajeleneteket szeretné megnézni, az megkapja moziban, és örülhet, hogy csak ennyi magánéleti és politikai rész jutott neki, aki pedig jobban elmerülne Phoenix személyes drámai játékában, az pedig pár hónapon belül újrázhat otthon. Praktikus megoldás ez, de hasonlóan ellentmondásos, mint Napóleon. Mert a mozijegyet kifizetők közül lesz, aki így sem lesz elégedett a látottakkal, és csodálkozni fog, hogy miért jó a drámázást ennyi ideig nézni.
A Napóleon egy jó film, de a fentebb vázolt rendezési és forgalmazási döntések miatt messze van a mesterműtől. Mindent egy lapra tett fel – ahogy címszereplője is sokszor a csaták során, és Scott is a karrierjében nem egyszer – hogy Napóleont bemutassa a maga sokszínűségében. Ez viszont megosztottsághoz vezetett. Kapunk a háborús filmen kívül egy magánéleti és egy politikai drámát is egy filmbe sűrítve, amit Phoenix játéka összetart, de ez nem elég a teljes összhanghoz. Napóleon és Josephine kapcsolatában van egy határozott minőségváltás, amire semmi magyarázatot nem kapunk – valószínű az a streaming verzióban lesz kifejtve – és ettől is leesnek a későbbi jelenetek a vászonról. Nincs kétség abban, hogy a háborús jelenetek a mai filmezés csúcsai. Amit ha kicsit is szereti az ember a műfajt, akkor látni kell. Viva la harc!
