Albert Brooks: Tranzitom a mindenhatóhoz (Albert Brooks: Defending My Life) R: Rob Reiner, megszólalnak: Albert Brooks, Rob Reiner, Chris Rock, Judd Apatow, Larry David, James L. Brooks, David Letterman, Ben Stiller, Steven Spielberg, Jonah Hill, portréfilm, 88 perc, HBO Original
Ismeritek azt a viccet, hogy két filmrendező elmennek vacsorázni?
Tulajdonképpen így is el lehetne ezt kezdeni. Valójában itt azt látjuk, hogy két gyerekkori barát beszélget. Az egyikük, Rob Reiner (Állj mellém!, Harry és Sally, Tortúra) faggatja Albert Brooks-ot egy közel 60 éve tartó barátság ürügyén, azzal a céllal, hogy a néző minél jobban megismerhesse személyiségét és humorát. Reiner egészen a kezdetektől próbálja megérteni Brooks világszemléletét, elvégre, hogyan is állhatna a világhoz egy fiú, aki egy Einstein vezetéknevű családban történetesen az Albert nevet kapja?
A két barát kedélyes csevegése mellé még közbevetésként több híres humorista, színész, rendező és tévés személyiség is megszólal, akik ismerik és szeretik ezt a fickót. Egyikük sem fukarkodik a dicséretekkel. De mi is ennek az oka? Számunkra kevésbé ismertek azok a late night műsorokban való fellépések, amelyekből itt jó pár bejátszást láthatunk (számos közülük elérhető a youtube-on), ezekben Brooks elsősorban magára a szórakoztatásra reflektál, megelőzve számos, vele nagyjából egyidőben indult posztmodern komikust.
Többek között láthatunk egy pantomimművészt, akinek be nem áll a szája, egy hasbeszélőt, aki nem bánik túl kedvesen a bábujával, egy elefánt idomárt, akinek lebetegedett a fő száma, éppen ezért beugróként egy békával próbálja előadni a betanított mutatványokat. Vagy ott van az az abszurd jelenet, amikor az összevágott film hiányában inkább egy fotóalbumot lobogtatva próbálja bemutatni az Állatvilág történetét… Brooks ezeket nem gyakorolta agyon, inkább csak durr bele módon adta őket elő az adott este. Ösztönös, bátor előadások, amelyekben egyáltalán nem fél magából bohócot csinálni. Olyan kifordult, szerencsétlen, mégis vicces helyzetek, amelyeket áthat a kesernyés irónia, ahogy az illető karakter igyekszik a legtöbbet kihozni. 
Ennek a humornak a legnagyobb forrása Albert édesapja, Harry Einstein, aki korának egyik népszerű rádiós komikusa volt, Parkyakarkus művésznéven ismerték. Az egyik híres rádiós szkeccs sorozatában egy görög vendéglőst játszik, aki egy szuszra, igazi nyelvtörőként hadarja el az aznapi menüt a késve érkező titkárnőnek. Albert ezt fejből tudja, Reiner pedig felemlegeti, ahogy gyerekként megmutatta neki a lemezfelvételeket. A kesernyés irónia valódi eredője pedig az istenített apa halála. A 11 éves fiú csak másnap reggel tudta meg, hogy az akkor már jó ideje szívproblémákkal küszködő édesapja a saját száma után esett össze a Friars Club egyik estjén. (Ez az a klub, ahonnan a ma is ismert Roast műsorok indultak, itt oltogatták egymást a szórakoztatóipar akkori nagyjai.)
A tévés szereplések, klub- és egyetemi fellépések, és lemezek mellett Brooks először rövid szkeccsfilmeket készített részben a Saturday Night Live számára. Ezekben is megmutatkozik az, mennyire tisztában van egy adott médiummal legyen az rádió vagy tévé, és hogyan feszegeti azok határait. A kisfilmek után pedig következtek a nagyjátékfilmek: az első rendezése, az idehaza kevéssé ismert, mégis említésre méltó Ilyen az élet?! (Real Life), amiben Brooks egy reality műsort igyekszik csinálni, számos komikus helyzetet teremtve azzal, hogy a valóságshow-ban szerződtetett igazi családot folyamatosan rendezni akarja.
A mozi hat évvel az első, rögzített valóságműsor után jött ki (erről szól a Cinema Verité című HBO-film), és a nagy része tulajdonképp egy werkfilm arról, milyen nehéz és mennyi manipulációval jár az, hogy megszülessen az áhított valóság. Judd Apatow szerint a film legnagyobb erénye, hogy megjósolta mivé fog változni a televíziózás.
Míg a Modern románc a párkapcsolati nehézségeket boncolgatta (amelyben Brooks nem félt saját magát egy neurotikus és öntelt férfiként bemutatni), az 1985-ös Elveszve Amerikában moziban egy reklámszakembert játszik, aki miután nem kapta meg az áhított előléptetést, ráveszi a feleségét, hogy keressék meg újra az amerikai álmot. Egy Las Vegas-i este után – ahol a nő eljátssza a félretett pénzüket – hamar rá is ébrednek, hogy ez leginkább a kemény munkáról, és arról szól, mennyire tudunk kiállni magunkért. 
Ennek a gondolatmenetnek a kicsúcsosodása az 1991-es Tranzit a mindenhatóhoz, aminek kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy a magyar cím csalóka, ahogy ennek a doksinak a címe is némileg félrevezető. Nála ugyanis nem létezik isten, sem mennyország: a halál után egy olyan üdülőnegyedszerű purgatóriumba kerülünk, ahol a végső megmérettetésre várva kell tengetni a napjainkat. Brooks karaktere, Daniel Miller itt ébred rá, milyen gyáva és megalkuvó volt világéletében. Ahogy vár a nagy tárgyalásra, megismerkedik egy nálánál sokkal teljesebb életet élő nővel.
A film inspirációja egyértelműen az apja korai halála, és a haláltól, no meg az élettől való félelem. Az életének különböző szakaszainak vizsgálata után Danielt ismét száműzik a földre, ám a férfi végül összeszedi a bátorságát, és visszarohan a nőhöz. Érdekes módon, az első felbátorodása Brooksnak a szereposztásánál történt, amikor Carrie Fisher születésnapján a film ötletét hallva Meryl Streep megkérdezte a rendezőt, lenne-e számára is egy szerep benne…
Brooks rendezői munkásságának kiemelkedő darabja a viccesen ravasz szatíra, A múzsa csókja, amiben számos rendező barát és kolléga (Scorsese, James Cameron, és persze Rob Reiner is) járul tanácsért a Sharon Stone alakította múzsához. Brooks legsikeresebb, egyben legmeghatóbb filmje viszont az édesanyja iránti tisztelgés. Az 1997-es Anya (Mother) című filmben, egy sci-fi írót játszik, aki a második válása után visszaköltözik az édesanyjához (Debbie Reynolds, aki történetesen Carrie Fischer édesanyja volt).
A kezdeti vitákon túl a férfi ráébred, hogy az anyja valójában egy elnyomott tehetség, és hogy valójában tőle örökölte az írói vénáját. Brooks édesanyja, Thelma Leeds sikeres színésznőként 1937-ben ismerkedett meg Harry Einsteinnel. A nő ezután felhagyott a karrierjével és a családjának szentelte az életét (Brooksnak még két bátyja van). Brooks elmondása szerint a nő sohasem tudott igazán örülni a fia sikereinek, de csak később jött rá, hogy ennek a valódi oka az volt, hogy az anyja szintén vágyott az ilyesfajta elismerésre.
A rendezői karrier az itthon is bemutatott Amin a muszlimok röhögnek című filmmel szakadt meg, viszont Brooks a mai napig aktív színészként: játszott a Taxisofőrben, Oscarra jelölték A híradó sztárjai mellékszereplőjeként, ő adja Pizsi hangját a Némó nyomában című Pixar filmnek, és félelmeteset játszott Nicolas Winding Refn Drive – Gázt! című filmjében. A neurotikus, bizonytalan, az elköteleződésre képtelen karakterek megtestesítőjeként a film utolsó szakaszában boldogan meséli el, hogyan talált rá a szerelem. A művésznő csak úgy ment bele a kapcsolatba, ha Brooks összeszedi magát és megkéri a kezét. Valamit valamiért.
Az igazi csattanót Brooks David Lettermannál süti el: a végrendeletében a gyerekeire egy részletes kérdőív vár, ahol a filmjeiből feladott kérdésekre kell majd válaszolniuk… Bár rendezőként valószínűleg nem készít több filmet, mégis jó látni, hogy a mai napig szerepel filmekben, és mind a kortársak, mind a későbbi generációk is elismerik munkáit és a személyiségét még az életében. 
