Kék Pelikan, Rendező-forgatókönyvíró: Csáki László, szereplők: Kenéz Ágoston, Lévai Norman, Tegyi Kornél, Börcsök Olivér Benjámin, Rujder Vivien, magyar animációs dokumentumfilm, 79 perc, 2023, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
A PestiEstben megbúvó hamis jegyek reménye
A Kék Pelikan remek rajzfilm-doku a 90-es évekről, nagy svindlikről, még nagyobb kaszálásokról és arról, hogy mindez csak a rendszerváltás Magyarországán történhetett meg.
Dübörgő 90-es évek. Eltűnnek a ruszkik, helyüket az optimistább nézet szerint a szabadság, a pesszimistább nézet szerint a privatizáció váltja fel. A dühöngő ifjúság nyugaton is szeretné megvetni a lábát, csóró egyetemistákként viszont nem nagyon van keret a méregdrága nemzetközi vonatokra. A három jóbarát, Laci, Petya és Ákos azonban némi Domestos forralás után rájön, hogy hogyan lehet szűzzé varázsolni a kitöltött vonatjegyeket. Elindul hát a kalandozás, de ahogy egy ilyen „megfogtuk az Isten lábát” sztorinál szokás, gyűlnek az emberek mint a legyek a húsra, az irányítást pedig egyre nehezebb kézben tartani…
Csáki László a film rendezője nem kevesebb, mint 13 éven keresztül készítette művét. Tudjuk, egy animációs film készítése rendszerint több idő mint egy élő szereplős filmé, de ez azért még ezen belül is ritkaságszámba megy. A film alapjául szolgáló interjúkat 2011-ben kezdte el rögzíteni, 2013-ban kiállítást és képregényt is készített belőle, végleges film alakját azonban csak most (tavaly), 2023-ban nyerte el.
Csáki számára, képzőművész lévén, a technika adva volt, azonban időközben lett egy csavar a dolgon: a kezdeti fikciós animáció film ötlete kukázódott, és helyette animációs dokumentumfilm lett a Kék Pelikanból. Ez olyan formában valósul meg, hogy a kép 95%-a (eltekintve az életképszerű élő bevágásokról) animációs, míg a hangsávok, azaz a karakterek beszédjei, interjúszituációkban rögzített beszélgetések.
Szóval a műfaj neve animációs dokumentumfilm (szakzsargonnal: anima verité), ennek tekintélyes hagyománya van Magyarországon. A metódus kitalálója Kovásznai György, aki a Körúti esték vagy a Riportré című kisfilmjeivel indította útjára az animációs dokumentumfilmet, ma pedig olyan helyeken köszön vissza, mint Turai Balázs a Partizán Youtube-csatornáján fellelhető Oligarchia című, egy-két perces etűdökből összeálló animációs szkeccssorozata. Nemzetközi viszonylatban pedig talán Richard Linklater 2001-es Az élet nyomábanját vagy Duncan Trussel 2020-as Midnight Gospeljét említeném meg. Utóbbira még visszatérek, mivel nem csak a forma, de a nézői figyelem szintjén is analógiába állítható vele filmünk.
Múltidézés terén nálam egyszerre ugrott be az örök klasszikus Moszkva tér, és a Viszkis, és hasonlóan remekre is sikerült, mint a két említett filmben. Bizony, a kilencvenes évek, ami egyszerre volt vadnyugat meg a szabadság kapuja, amiben, ha fiatalként éltél, egyszerre nyílt meg a világ mert felnőttél, és mert a történelem viharai is úgy akarták. A gyors, de érzékletes történelmi felvezetőn túl is szinte záporoznak az utalások, poénok, már-már egy festmény sűrűségét adva a Kék Pelikan audiovizuális világának – ez pedig könnyen a visszájára is elsülhetett volna.
Pengeélen táncol a film. Egyrészt, ami sem a Kovásznai-kisfilmekre, sem a Partizán-videókra nem jellemző, hogy egy komplex, sok szereplős, a bűnügyi film műfajába sorolható sztorit szeretne elmesélni, ami, mivel ez a fajta formanyelv nem elsősorban ilyesmire lett kitalálva, készítőként nagyon nagy fokú odafigyelést és ritmusérzéket igényel. Ezt az alkotók nem a kényelmesebbik módon oldják meg, vagyis nem narrátort alkalmaznak, hanem, jó cinema (anima) verités hagyományokhoz illően, a szereplőket egy interjúszituációba ültetve utólag meséltetik el a történetet. Ez kétség kívül sokkal nagyobb odafigyelést igényel a néző részéről is, főleg a záporozó vizuális megoldások és gegek alkalmazása mellett.
Másrészt meg valóban ott van ez az „élőszereplős” képkockákat animációkkal meg interjú-hangfelvételekkel ütköztető, színes-szagos, posztmodern formakavalkád, ami pedig szanaszét viszi az ember figyelmét, pláne, ha úgy ül le elé, hogy az összes utalást, vizuális geget észre szeretné venni (amire egyébként a forgalmazó is szerette felhívni a figyelmet), a Lumiére-fivérek A vonat érkezésétől Rofusz Ferenc A légy Oscaros animációs rövidjén át Edward Hopper Éjjeli Baglyok–jáig bezárólag. Ez már-már nem is Kovásznai, sokkal inkább a Midnight Gospel befogadói pozícióját, vagyis a nagyon-nagyon-nagy odafigyelést igényli a nézőtől.
Folyamatosan ott lebeg, hogy a Kék Pelikan összeroppan a saját formajátéka alatt, és a néző elveszíti a komplex krimi-fonalat. Ezt azonban sikerül elkerülni, mégpedig úgy, hogy a sztori mégis egyszerű marad a felépítettség szintjén, a Wall Street Farkasa-féle gengszterfilmeknél megszokott expozíció – Nagy Durranás – bukás dramaturgiát követi, és ez nem is kerül túlbonyolításra. Így végül mégis képes kiegészíteni egymást a forma és a tartalom.
A Kék Pelikan amennyire szórakoztató, annyira nehéz film is. A felkészületlen ember könnyen ott találhatja magát, hogy lecsúszott a film feléről. Tipikusan az a film, ami annál jobban fog tetszeni, minél nagyobb odaadással szemléled, és minél többet tudsz a kilencvenes évekről és/vagy a történetről, amit elmesél. De mindenképpen megéri a fáradtságot.
